Ahhoz, hogy önarcképet tudj festeni, látnod kell magad. Ha a neurológusokat kérdeznénk erről, valószínűleg az agyi idegpályákon keresnék annak magyarázatát, hogy honnan ered az embernek az a képessége, hogy ráismer önmagára, tudata van saját magáról. Antropológusok és kultúrtörténészek pedig a tükrökben találnának választ.

A tükör a 19. század előtt különös luxusnak számított, pedig már Çatal Hüyük városában (Kr. e. 7. évezred) is találtak ilyen, finoman megmunkált obszcidiánból készült tárgyakat. Az első réztükrök Iránból származnak (Kr. e. 4000), kicsivel később hasonlók készültek Egyiptomban. A rómaiak üvegből, ólomhátlappal készítettek tükröt, Britanniában bronzból és vasból. Sokak szerint az embert a belső monológ, tehát a nyelv kifinomult, önreflexív használata emeli ki az állatvilágból, de azt talán kevesebben tudják, hogy

Johannes Gutenberg, hat évvel a nyomdagép feltalálása előtt tükörkészítő műhelyt üzemeltetett Strasbourgban.

Talán van a könyvnyomtatásban és a tükörmanufaktúrában valami közös – én, ha interjút készíthetnék Gutenberggel, biztos rákérdeznék – mindkettő másik dimenziókba visz,

a világra reflektál és a tudás megszerzését szolgálja.

S még egy adalék: az 1500-as évre, pár évvel a nyomda forradalmi találmánya után, több mint 350 könyv címe utalt a tükör szóra.

A Velencéhez közel fekvő Muranóban a higany ötvözetét, amalgámot használtak arra, hogy reflektív felületet hozzanak létre az üveglap hátsó felének bevonásával.

Képzeljük el, milyen hatalmas változás volt ez azokban az időkben, amikor emberek milliói élték le úgy az életüket, hogy alig találkoztak a saját maguk másával,

legfeljebb ha víz- vagy csiszolt fémfelületeken. Zarándokoknak szokásává vált, hogy útjaikra apró tükröket vittek, amikkel aztán „begyűjtötték” a szent helyek fényét, hogy aztán hazavigyék őket, és barátaiknak dicsekedjenek vele. Nem csoda, hogy egy időben a muranói tükrök drágábbak voltak, mint a korabeli festők remekművei.

S ha már a festészetről van szó: a portrék és az önarcképek száma ugrásszerűen megnövekedett 1400 után. Népszerűek voltak azok a konvex tükrök, amiből egyet Jan van Eyck is megörökített az Arnolfini házaspár című képén. Imádta a tükröket Leonardo da Vinci is, aki szerint

a festő elméje legyen olyan, mint a tükör, amely mindig a reflektált tárgyak színeit viseli magán, és annyi képet hordoz magában, ahány csak elékerül.

Albrecht Dürer tükör alapján festett önarcképeket, Giorgio Vasari pedig megkülönböztette a csészealjnyi convex tükrökből (alla sfera) és a nagyobb reflektív felület alapján (allo specchio) készített műveit ebben a műfajban.

A tükör készítése évszázadokig nagyon drága, s nem mellesleg mérgező volt a higany miatt, de 1835-ben Justus von Liebig német kémikus feltalált egy módszert, amivel az eszköz tömeggyártása megkezdődhetett.

A tükör találmánya felszabadító erővel hatott a női festőművészekre is, akik évszázadokon keresztül nem alkalmazhattak modelleket, főleg nem ruhátlan modelleket a munkához. (Pedig idősebb Plinius szerint a portréfestés művészete is egy nőtől származik: a szikioni Kora az i. e. 7. században a szeretője sziluettjét festette a falra, mécsessel világítva meg őt, mielőtt az útra indult volna.) Boccaccio a híres nőkről szóló kötetében (De Mulieribus Claris) egy római szűzről, Marciáról is ír, aki tükör segítségével készített magáról önarcképet. Íme a Boccaccio-korabeli illusztráció.

Az első önarckép, amelyen egy festő munka közben látható, ismét csak egy nőtől származik. Ez a húsz éves Catharina van Hemessen 1548-as festménye.

Hasonló példa a késő reneszánsz egyik női festője, Sofonisba Anguissola.

A civilizáció újkori változásainak egyik észrevétlen mozgatója az üveg lehetett.

A korai felvilágosodás előtt egy kicsivel, amikor az ember először épített teleszkópot és mikroszkópot, egy harmadik dolgot is felfedeztünk az üvegben, saját magunk képmását. Az ember magára döbbenése nélkül pedig nem lett volna újkor, az ént szolgáló modern társadalom, fogyasztói kapitalizmus, nem lett volna vallomásos irodalom és a szelfikamerás okostelefonok billió dolláros biznisze sem. De talán az egyéni szabadságot sem értékelnénk ennyire nagyra, ha nem látnánk a tükörképünket minden nap a fürdőszobában, áruházakban és nyilvános mosdókban. Nem véletlen, hogy a tükröt Velencében, a távcsőt és a nagyítószerkezeteket Hollandiában – a korai kapitalizmus két szimbolikus helyszínén – „csiszolták” tökéletesre.

A „szelfi” szót egy ausztrál férfi használta először nyilvánosan 2002 szeptemberében, miután egy részeg estén felsértette az ajkát, és lefényképezte a sebészi munka végeredményét. Az első fényképes önarckép viszont Robert Corneliustól, a fotográfia nagy pionírjától származik 1839-ből. Levette a takarót a lencséről, beszaladt a képbe, legalább 3, de akár 15 percig pózban tartotta magát, majd visszatette a masinára a leplet. Az első tinédzser, aki tükrös szelfit küldött a barátnőjének, Anasztázia Nyikolajevna grófkisasszony volt 1914-ben.

Az első mobiltelefon, amelynek rendelkezett előlapi kamerával, a Sony Ericsson Z1010-es volt. Ennek alig húsz éve, a szelfibotot pedig csak 2015-ben találták fel. Egy három évvel ezelőtti kutatás szerint az átlagember 450 szelfit készít évente, bár az vitán felül áll, hogy egyesek inkább felelősek ezért az átlagért, mint mások. 2019-ben Mathieu Shamavu azzal keltett feltűnést a közösségi médiában, hogy fotót készített egy kongói nemzeti park gorilláival.

 Az Instagramon jelenleg félmilliárd fotót találunk a #selfie címke alatt, többségükön lengén öltözött hölgyek és urak láthatók.

Hol vagyunk már attól, amikor az arcképét konvex tükörből pingáló nő tevékenysége forradalminak számított?