Énekelek, s táncot jár a hegy.

Bátor cím, pedig nem felforgató, nem dekadens, nem harsány szójáték vagy tréfa; a maga módján egyszerű, szerény, és mégis megmarad az ember fejében. Tiszta költészet, ráadásul kettő, a költők által gyakran használt szóval operál: ének és hegy. Azt hihetnénk, ezekkel a szavakkal már nem lehet újat mondani irodalomban, pedig de. Lehet, és az Európai Unió Irodalmi Díját is meg lehet nyerni vele.

Irene Solà (1990) regénye a Pireneusokban vezet, a lapokon, kicsivel több mint kétszáz oldalon néhány család története bontakozik ki, de egészen tüneményes módon. Tüneményes, mert a Pireneusok falvai csodás, mágikus helyek, ahol a régi emberek együtt élnek az erdővel, az állatvilággal, de

nem a „természet a barátunk” gagyi jelmondata alatt, nem,

ezekben az elbeszélésekben a természet gyakran kegyetlen, ahogy az ember is gyakran kegyetlen, máskor meg gyönyörű és megfejthetetlen. Néhány fejezetben nem is az ember nézőpontja érvényesül, hanem egy őzike, egy kutya, a trombitagombák vagy éppen maga a Pireneusokat létrehozó gránit kőzetlemezek mesélnek, és ezek a részek segítenek kiszakadni kicsiny létezésünkből, mert emlékeztetnek arra, hogy micsoda kicsiny dolog a halál két gránittömb összeütközéséhez képest. Az első, néhány oldalas elbeszélésben például viharfelhők szólalnak meg, ők mesélik el, miként csapott le a villám szegény Domènecre, a falusi költőre, és ez a tragédia – amelyről tehát a Természet szenvtelen nézőpontjából értesülünk – indítja el a generációkon átívelő történetet. Doménec kívánatos fiatal felesége, Sió egyedül neveli fel két gyermekét, Miát és Hilarit, de ott vannak a faluban a boszorkányok, akiknek a történetét most nem az őket megégető inkvizítoroktól halljuk, hanem a saját szájukból.

A kedvencem a Pireneusokba látogató egyszeri turista, aki nem érti, hogy aznap miért nem vásárolhat a falusi hentesboltban. Aztán kiderül, hogy temetés van, vadászbaleset történt, gyászol a közösség. És nem fogják kinyitni a turista miatt a boltot, mert a falu élete a falué, és vannak napok, amikor nem a gazdasági szükség diktál (amit mi puszta észszerűségnek szeretünk nevezni), hanem valami magasabb misztérium. Miközben a látogató a vidék festőiségéről zengedez, nem érti a lényeget, hogy ez egy zárt közösség, saját történelemmel, saját tragédiákkal, amelyek átélhetők, átérezhetők. Mert a második világháborút nehezebb meggyászolni, mint egyetlen ember halálát, akit ismertünk. És hogy a pireneusi népek zártsága nem azt jelenti, hogy velük nem történik semmi. Sőt. Végig ott van a lapokon, hogy a történelem köztük él, a háborúkra az erdőben talált kézigránátok, puskák, puskagolyók emlékeznek.

Az apró fejezetekből aztán egész pontos nagykép rajzolódik – izgalmas! –, amit természetesen nem fogok elszpojlerezni.

Olyan olvasni ezeket a sztorikat, mint nyomozni, de a detektívregények részegítő adrenalinlöketei nélkül.

Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a nagymamád mesél borsófejtés közben, és hirtelen kiderül, hogy Géza bácsinak volt egy fia, aki régen meghalt vagy öngyilkos lett, nem mellesleg tiltott szerelemben élt Julcsa néni lányával, és te ezt nem is tudtad tizenöt-húsz-huszonöt éven át, csak most, és tudod, hogy ezentúl egészen máshogy fogsz nézni Géza bácsira, és hogy mostantól néha gondolni fogsz Géza bácsi fiára is, akivel soha nem találkoztál, de úgy érzed, mégis ismered. Szóval ilyen nyomozás ez a regény, szemlélődő fajta, és amúgy figyelmes olvasást igényel, és ez benne a jó. Az írónő türelmes és aprólékos építkezésének hála az utolsó fejezet végül olyan, mintha Nemes Nagy Ágnes fejezte volna be Stephen King valamelyik regényét, hátborzongató, revelatív, megvan az AHA-élmény, és közben emelkedett, költői, pszichedelikus. Ebből a könyvből nem lehet csak úgy „kitermelni” a szavakat, nem lehet csak úgy „kiolvasni”. Én például kétszer olvastam el, és gond nélkül nekiállnék harmadszor is néhány hét, hónap múlva. Ez azt is jelenti, hogy ez egy olyan könyv, amit érdemes megvenni, érdemes birtokolni, mert tényleg szép.

Nem tudok katalánul, szóval nem tudom kritizálni a fordítást, de Nemes Krisztina magyar szövegének minden betűjét élvezet volt olvasni. Érdemes megfigyelni például a címbéli finom megoldást: nem „éneklek”, hanem a ráérősebb, zeneibb „énekelek”, valamint nem „és táncot jár”, hanem „s táncot jár”, miként azt egy szintén varázsgondolkodású erdélyi mondaná. Ilyen finomságokkal van tele minden egyes oldal. A borító pedig tényleg pompás, Farkas Anna munkája, ami azt illeti, az eredeti katalán és spanyol kiadásoknál is szebb. Biztos vagyok benne, hogy a magyar nyelvű kötetet Irene Solà különösen büszkén helyezte a polcára.

Magvető Kiadó, 2021; 215 oldal