Éjszaka vándorcirkusz érkezik a peremvidék egyik kis falujába, ahol ugyan a madár nem jár, az utcák néptelenek, az erdőket, mezőket pedig csak a reggeli harmat díszíti, a családi társulat mégis reménykedik benne, hogy némi pénzhez juthatnak szegényes előadásukkal. Pattogatott kukoricát, vattacukrot árulnak, fényképezkedési lehetőséget az egzotikus hüllőkkel, az artistákkal, akik egyben jegyszedők, árusok és takarítók. Alighanem mindenki találkozott már hasonló jelenséggel a magyar vidéken, akár betévedt a nagy fáradtsággal felvert, viseltes sátorba, akár nem.

A cirkusszal utazik Árni is, akinek a történetét nem ismerjük.

Csak az derül ki, hogy nem családtag, de a szűkös társulat az egyetlen családja. Minden reggel megeteti az állatokat, az ebédjét félszegen, félrevonulva költi el, az előadások előtt plakátokat aggat az öreg villanyoszlopokra, utána pedig összeszedi a szemetet. S még egy dolog: Árni fiatal, meleg fiú, aki nem tudja, mire lenne szüksége, de arra nagyon. Alighanem szeretetre. Pedig, bár ez az egyetlen dolog, ami kirángathatja kilátástalan, monoton életéből, valószínűleg nem tudja, mi az.

Vermes Dorka filmje lassan hömpölyög, de annál erősebb, hipnotikus hatást tesz a nézőre.

Árni a falusi kocsmában brigádot gyűjt, mert kell a munkaerő a nagy sátor felállításához, ekkor találkozik egy helyi férfival, aki egy tetovált kígyót visel a kézfején. Ekkor még csak sejtjük, hogy a fiú a saját neméhez vonzódik, s talán azt is, hogy a férfi is. Mégsem történik köztük több egy röpke, állatias gyorsasággal lezavart együttlétnél: se csók, se beszéd, csak a brutális, száraz behatolás, amit a néző a meglepetésből fel sem ocsúdva, a személytelenségétől viszolyogva nézhet végig.

Egy következő jelenetben a cirkusz tagjai megvásárolnak egy hatalmas óriáskígyót egy környékbeli, gyanús bandától, de úgy tűnik, az ötméteres állat túl nagy ahhoz, hogy bármikor a cirkuszi produkció része legyen. Egyedül Árni az, aki hajlandó foglalkozni vele: először patkányokat ad neki enni, aztán egy görbe estén bemerészkedik hozzá a kocsiba. S ekkor már egyértelműen érzi a néző, hogy

Árni és az alkalmi partnere kézfejére rajzolt szerpent, valamint az óriáskígyó és az annak táplálékul szánt kisállat között titkos kapcsolat van.

Egy katartikus jelenetben, miközben Szászi Petra atmoszférikus zenéje szól, Árni végre átélhet valami nyugodt boldogságot.

A film három írója, Al-Farman Petra, Dobány Péter és Vermes Dorka igencsak spórolt a dialógusokkal: ebben a világban az emberek nem beszélnek sokat, hiszen aligha van miről. A vágyak nincsenek kimondva, azok lesből, ragadozóként törnek a kiszolgáltatott emberekre, ahogy a kígyó. Annál beszédesebbek Lehr Juhász Péter operatőr a peremvidék kopárságát egy-egy másodpercre mégis varázslatossá öltöztető képei, ami révén könnyen eszünkbe juthatnak a producerként feltüntetett Tarr Béla filmjei.

Vermes Dorka filmje határozott, erős debütálás,

amelyben a rendező nagy témához nyúl, de mégsem markol túl sokat. Azt viszont nem ereszti. A záró képsorok még sokáig élni fognak a néző fejében. Főként azért, mert ez tényleg film, a kompozíciókon, a színeken vagy a színek hiányán, a képen mozgó szereplőkön keresztül hat. Ahogy Tarr Béla mondja a werkfilmben, a film nem több, mint képek egymásutánja.

De az Árni nem lenne ugyanilyen jó film Árni megformálója, Turi Péter nélkül. A rendezőtől tudjuk, hogy a címszerep egyenesen a színész számára készült, aki azt is elmondta, olyannyira hasonlónak érzi magához a filmbéli karaktert, hogy nem is tudja egészen szétválasztani őket egymástól.

Madárszerű arcberendezését, vékony, szálkás testfelépítését az operatőr is kihasználja.

A színész az első kockától az utolsóig hiteles a szerepben. Így válik a filmen túlmutatóan katarzisos folyamattá ennek az alkotásnak a története: hiszen bár Árni nem tudott beszélni az érzelmeiről, s így ellenállni sem a kígyó vonzalmának, a címszereplő annál többre képes. Szép filmet tár a nézők elé.

Az Árni nem hosszú film, ha könyvben olvasnánk, nem lenne terjedelmesebb egy elbeszélésnél. Mégis benne marad a néző fejében. Vermes Dorka alkotását szeptemberben, a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be. Kevés pénzből, mindössze 200 ezer euróból készült, és – akárcsak a Magyarázat mindenre – a Proton Cinema produkciójaként. Talán azt nem is kell hozzátenni, hogy a Nemzeti Filmintézet hozzájárulása nélkül.