Tegnapelőtt meghalt Jean-Luc Godard. Az nem mindenhol jelent meg, hogy a 91 éves filmrendező miként hagyott itt minket: eutanáziával halt meg egy svájci klinikán. Ahogy a franciák mondják: suicide assisté – asszisztált öngyilkosság.

„Nem volt beteg, egyszerűen csak kimerült”

– közölte Godard jogi képviselője, és természetesen rögtön leghíresebb filmje, a Kifulladásig jut eszembe. A Liberation francia lap felidéz egy cannes-i interjút 2014-ből, amikor egy újságíró finomkodva megfogalmazott kérdésére – „Ha egyszer meghal, reméljük, minél később...” – Godard rögtön lecsapott: „Nem feltétlenül minél később”, és elmondta, hogy Svájcban, ahol él, törvényileg biztosított a kegyes halál. (A büntetőtörvénykönyv 115. cikkelye szerint ugyanis az öngyilkosságban való segédkezés csak akkor büntetendő, ha „önző indokból” hajtják végre.) Ám a jogi procedúránál csak a döntés nehezebb.

Godard végül meghozta, a családja körében, békében hunyt el, és szerette volna, ha döntését a nyilvánosság is tudja.

A halál rögeszmés kérdés volt Godard számára. Állítólag fiatalkora óta lenyűgözte az öngyilkosság lehetősége. Huszon-harmincévesen az a legenda járta róla, hogy borotvapengét hord a pénztárcájában. Éric Rohmer újhullámos filmrendező-kritikus egyszer úgy nyitott be hozzá, hogy a kádban ült – „brutális véget érő idillben” –, a vizet a saját vére festette vörösre. Az asszony az asszony (1961) forgatásán úgy összeveszett Anna Karinával, hogy felvágta az ereit. Amikor A kis katona készítése közben elégedetlen volt Michel Subor lagymatagon előadott öngyilkossági jelenetével, hirtelen felindulásból maga mutatott példát, és ismét átvágta mindkét csuklóját. Amikor Anna Karina azzal fenyegetőzött az Éli az életét forgatásán, hogy megöli magát, Godard villámgyorsan megelőzte a próbálkozásban. Maga is elismerte, hogy többnyire figyelemfelkeltés volt a célja – miként a legkomolyabb kísérlettel is 1968-ban –, sőt, egy interjúban azt is bevallotta, hogy valójában sosem tudná rávenni magát: „Ha meg akarnám ölni magam, ha igazán gondolkodnék rajta, nagy bajban lennék, mert nem tudom, hol vehetnék puskát vagy pisztolyt, félek, hogy megbetegednék, ha túl sok pirulát veszek be, nem tudom, honnan szerezhetnék bombát, hogy felrobbantsam magam, és tartok tőle, hogy eltéveszteném, ha kiugranék az ötödikről, és csak nyomorékot csinálnék magamból.”

1987-es Vigyázz jobbról című filmjében Claude Guillon és Yves Le Bonniec 1982-ben kiadott Suicide, mode d’emploi (Öngyilkosság: használati útmutató) című könyvét adta a pilóta (Michel Galabru) kezébe. A könyvet kilenc évvel a megjelenése után betiltották Franciaországban, védelmezői úgy érveltek a kötet mellett, hogy jogos érveket sorakoztat a halálhoz való jog mellett, ellenzői szerint növeli az öngyilkosságok számát. A mi zenénk című 2004-es filmjében az Olga Brodsky nevű szereplő (Nade Dieu) Camus-t idézi:

„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.”

A képsorokon egy mozibelsőt látunk, egy néző azt mondja a többinek, hogy fel fogja robbantani magát a békéért, akinek van kedve, csatlakozzon hozzá. Miután a katonák lelövik a fenyegetően fellépő nőt, kiderül, hogy a ruhája alatt nem robbanószerkezet, hanem könyvek vannak. Látványos kommentár a filozófus munkájához, aki szerint az élet persze értelem nélkül való, hiszen az univerzum érzéketlen az efféle kérdésekre; de Sziszüphoszt akkor is boldognak kell tudnunk, hiszen a kő gördítésében már öröm van. Godard öröme a gondolatok voltak:  a könyvek a nő ruhája alatt.

Godard 1967-es Hétvége című filmje híresen ezzel a felirattal zárul: „fin du cinéma.” Ő persze komolyan gondolta, hogy a filmnek vége, a művészeti forma lassan kimúlik a televízió hatására. Saját művészete, amely a film noir és a német expresszionizmus ködfelhőjéből bukkant elő, más volt, mint bárki másé. Annak a fajta mozinak, amit ő csinált, tényleg vége: Godard filmen gondolkodott, filmmé vált, azt akarta, hogy a nézője is lényegüljön át. Nyilván tudta, hogy ilyesmit nem lehet várni az egyre szélesebb tömegeket megmozgató műfajtól. A hetvenes évektől Godard tudatosan a peremre száműzte magát, szinte csak kísérleti filmeket készített. Hogy ezek irritálók vagy szerethetők, felszabadító hatásúak vagy unalmasak, a néző tiszte eldönteni. Felforgató, meghökkentően újszerű akkor volt, amikor felbukkant, amikor a művészeti újítást nem lehetett különválasztani a politikai követelésektől.

A Kifulladásig egyik jelenetében Parvulesco, az író arra a kérdésre, hogy mi a célja az életben, így felel:

„Halhatatlanná válni, aztán meghalni.”

Godard szereplői egytől egyig a túlvilágra igyekeznek, a mennyek felé vágyódnak, és melankolikus egykedvűséggel veszik tudomásul, hogy hús-vér testük egyelőre a Föld felé húzza őket.

1988-as Le Dernier Mot (Az utolsó szó) című rövidfilmjében híres férfiak halál előtti utolsó szavai hangoznak el. Vajon mi lehetett az övé?

Godard valószínűleg már évtizedekkel korábban a filmszakma halhatatlanjává vált. Könyvtárnyi irodalom szól a hatásáról, pedig az utolsó évtizedekben már csak néhány száz értelmiségi nézte meg a filmjeit. Én azért örülök, hogy ilyen soká és ilyen szépen sikerült meghalnia. Annyi méltatlan alkalom adódott útközben. És végül azt is meg tudom magyarázni, hogy miért szeretem azokat a filmeket, amiket láttam tőle (pedig közel sem láttam az összeset, és nem is szeretem az összeset): mert átjárót nyit az élet és a halál között, ott, ahol a legtöbb ember szerint átláthatatlan fal van.

Címlapkép: Jean-Luc Godard, 2010; The Image Gate/Getty Images

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.