Talán nem vagyok egyedül vele, de nálam lustán indul ez az év. Nem tudom, pontosan hogyan viseltessek eziránt – boldog semmiképpen sem vagyok tőle, de csak hosszas lusta gondolkodás után jutott eszembe (bár gondolkodni nem gondolkodtam rajta, inkább csak beugrott, mint egy vendég, nem az én érdemem), hogy a lustaságom átka nem az, hogy lustálkodom, hanem az, hogy nem lustálkodom jól. Persze bármire hajlandó vagyok rákenni a dolgot. Erre az időjárásra, ami néha tavasz, máskor egy elnyújtott ősz, de télnek semmiképpen sem nevezném, és amikor visszagondolok az utolsó nagy hóra, ami gyerekkoromban volt, megintcsak a lustaság vesz rajtam erőt. Vagy arra, hogy a karácsonyi szabadság idén is túl rövidnek tűnt, mert hát rövid is volt, alig pár nap, nem úgy, mint a régi, végeláthatatlanul hosszú téli szünetek, aminek a végére azt is elfelejtette az ember, merre van az iskola. Intellektuálisan igényesebb pillanataimban persze Max Weberre fogom a lustaságomat, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című könyv szerzőjére (1864-1920), aki azt mondta, a kálvinisták „fáradhatatlan hivatalvégzése” éppen megfelelő üzemanyag volt a „végzetszerű hatalom”, a profithajhász piacgazdaság kivirágzásához. És én, aki a fenti mondat fogalmainak szinte mindegyikétől irtózom (egészségtelenül, hiszen függök is tőlük), inkább választom a lustaságot.

Azt mondják, a civilizáció előtti embernek napi 1-2 órájába telt, hogy a fenntartásához szükséges erőfeszítéseket megtegye, de a középkori jobbágyoknak is jóval több szabadság jutott a mi évi 3-4 hetünknél. A Biblia azt írja, minden átok, amire az emberre szállt a kiűzetéskor, a kemény munkával kezdődött, s én inkább hiszek a Teremtés könyvének, mint I. Gergely pápának, aki ezerötszáz évvel ezelőtt, elítélhető módon, a hét halálos bűn közé sorolta a dologtalanságot.

A lustaság egészségügyi haszna amúgy is közismert: a fejnek és a testnek pihenésre van szüksége, a holtidőben a léleknek is ideje van rá végre, hogy utolérje magát.

Amúgy pedig Esterházynál olvasom:

„a lusta meglehet lebzsel, lóg, amerikázik, bliccel, lazsál, lazsukál, teng-leng, lézeng, tengődik, vegetál, tengeti azt, szűkösködik, híjával van, szorong, feszeng, aggódik, vélhetően komótizál is, és heverészik, vagyis hogy döglik – de nem (nem és nem) dologtalan, és nem henyél; mert a lusta ugyan henye, s a henye henyél, de a lusta nem henyél.”

Esterházy szerint a lustaságnak tehát sok-sok módja van, és ez rögtön cáfolja, hogy a lustaság a mozgás és a gondolatok teljes hiánya lenne – én sem értek ezzel egyet. Semmittevésnek nem nevezném, az agy és az idegrendszer meg végképp nem pihen a TikTok vagy hírek szalagcímeinek vég nélküli görgetése közben, mégis roppant lusta dolog azt zabálni a figyelmemmel, amit elém rak a gép. A lustaság eme helytelenül gyakorolt formájára egész iparág épült, figyelemgazdaság (attention economy) a neve. Rosszul hangzik.

Ha már a témáról írok, hadd ne hagyjam ki Paul Lafargue-ot, a 19. század végének baloldali gondolkodóját, aki 1880-ban pamletet írt „A lustasághoz való jog” címmel. Lafargue szórakoztató vizionárius lehetett, aki jobban hitt a gépekben, mint illene. Nem tartotta jó ötletnek, hogy a munkásság a nyolcórás munkanapért harcol, holott éppen a szabadidőért kellene küzdenie, és úgy vélte, előbb-utóbb a masinák kiváltják a humán erőforrást és szabadok leszünk. (Haha!) Éppen ellenkezőjét vallotta, mint Gergely pápa: számára a lakomázó, semmitevő pogányok voltak az idolok, és a gürcölő embereket, akik áruba bocsátják az erejüket és a verítéküket, elfajzottaknak nevezte. De van egy megfontolandó meglátása. Lafargue

nem az emberi jogokat tartotta elsősorban fontosnak, hanem a lustasághoz való jogot.

Amikor rákérdeztek, azt felelte, az előbbi az utóbbiban benne foglaltatik.