Néhány hónappal halála előtt Franz Kafka egy elbeszélésen dolgozott, amely egyike a legszomorúbb, de legjobb történeteinek, igaz, monotonitása miatt népszerűségében elmarad az író többi művétől.
Az odú egy magányos, vakondszerű teremtményről szól, amely földalatti várat épít, hogy megóvja magát a ragadozóktól és az életébe tolakodóktól. Hosszú oldalakon át ecseteli, hányféle bejárata és ürege van az általa emelt várnak, de elbeszélésében minduntalan bizonytalan marad a sikert illetően. Legyen bármennyire is biztos ez a kis rejtekhely, a rettegő kisállat sosem győződhet meg róla, hogy a nyugalma garantált. Ahogy a történet halad előre, a lény – akit Kafka emberi tulajdonságokkal, de primitív, állati ösztönökkel ruház fel – be is vallja, hogy

a rejtekhely létrehozásának a célja valamiféle boldogság lett volna, de úgy tűnik, a bizonytalan körülmények ezt a boldogságot soha nem engedik meg.

A teremtmény, miután alaposan feltöltötte élelmiszerraktárait és szemrevételezte bunkerjének titkos és álbejáratait, folyosóit és falansztereit, egy fenyegető hangra lesz figyelmes: mintha egy másik állat szuszogását, kaparását hallaná. Kényszeres hősünket az őrületbe kergeti a motozás, és szép lassan a jól felépített alagútrendszert is széttúrja a hang eredetének kutatása érdekében. Egyre kétségbeesettebb, de a betolakodónak nem találja nyomát a hangon kívül, s az olvasó számára is egyre inkább úgy tűnik, a vakond valójában egyedül van. A fene se akarja elkapni.

Talán az a nesz, amit üldöz, a saját szuszogása – de ebben meg az olvasó nem lehet biztos, egy mondat középén végeszakad a történetnek. Az író ugyanis nem tudta befejezni utolsó művét.

Az 1923-ban írt elbeszélésben Kafka talán saját betegségéről is beszél. Azokban az években a tüdőbaj egyre súlyosabban jelentkezett nála, és az író, aki hipochonder volt, mellette megrögzötten ügyelt az egészségére, és számos olyan praktikát alkalmazott, ami a korban még szokatlan volt (vegetarianizmus, absztinencia, a dohányzás mellőzése, tudatos testmozgás), úgy érezte, a fizikai hanyatlás elsősorban arra a szellemi „várra” bír veszéllyel, amit a műveiből felépített. Csakúgy, mint a novellabéli állat, Kafka saját világot épített, és nehezen viselte, hogy azt minduntalan fenyegeti a külső valóság.

De van ennek a földalatti élőlénynek egy tulajdonsága, amit ő maga biztosan nem vesz észre magában:

a bizalmatlansága.

Azért épít magának rejtekhelyet, mert másban a legkevésbé sem bízik. Elmondja, hogy amint meglátna egy másik állatot a nyílásban, biztos rávetné magát és ízekre szedné. Pedig szüksége lenne egy társra, már csak azért is, mert akkor könnyebben meg lehetne oldani az odú őrzését, de természeténél fogva mégis alkalmatlan rá, hogy  bárkit a közelébe engedjen. Ha valaki rátalálna az odúra, megszűnne minden, amiért élnie érdemes.

Nem véletlenül jutott eszembe a Kafka-novella a napokban. Persze mindig voltak, akik bunkereket építettek, zombiapokalipszis, klímakatasztrófa, világválság (és a többi) esetére. De az utóbbi hetekben, az ukrajnai orosz invázió kezdete óta a világ lakói újra a fejükbe vésik, hogy bízni nem szabad, s ennél jobb ötletük még a józanul gondolkodóknak sincsen. Nem szabad bízni az oroszban, mert kérni fog a gázért cserébe, nem szabad bízni benne, ha szabad elvonulást vagy békét ígér. Közben nem szabad bízni az amerikaiban sem, ha fegyvert vagy technikát ajánl, mert nyilván őt is az érdeke vezérli.

Nem szabad bízni, mert a bizalomnak később ára lesz.

Olyanok vagyunk, mint ez a földalatti kisállat, amely saját félelmei között, saját barlangjában él, és csak alapvető ösztöneinek kiszolgálására marad ereje. Szépen írta Kafka egyik életrajzírója Az odú kapcsán: ennek a teretménynek minden igyekezete a túlélésre irányul, s végül maga az élet lesz az, ami éket ver közé s a megváltás és Isten közé. Az elbeszélés arra is választ ad, hogy miért hagyja ott az ember mindig a békés vackot, és miért túrja fel azt, amit felépített. (Hiszen mindig így volt ez, Putyin nem nóvum. Békeidőre háborúk jöttek, építésre rombolás.)

Azért, mert hiába emelt erődöt, nem jött rá, hogy valójában a kényszeres szimatolást és hallgatózást kell abbahagyni.

Kafka nem mondja, hogy a kisállatnak a bizalommal van problémája. Mit is várnánk egy közönséges vakondtól? De vegyük észre: probléma lesz az élelmiszer-, az üzemanyag-, a fűtőanyag és a nyersanyaghiány, de a bizalomdeficittel is akadnak majd gondok. Itt most az a helyes döntés, hogy bojkottálni igyekszünk az orosz termékeket, ott pedig az tűnik méltó viszontválasznak, hogy bojkottálják a nyugatit. Kiutasítunk sportolókat, művészeket, diplomatákat, üzletembereket,

színvallásra kényszerítünk mindenkit a harci logika szerint: mindenkiről tudni kell, hogy barát vagy ellenség.

Évek fognak így eltelni: szimatolunk, hallgatózunk, széttúrjuk a várainkat és egymásét, mert betolakodókat detektálunk. Aztán lesznek újabb évek, amikor megpróbáljuk újra felépíteni az odvakat. De boldogan pihenni nem sokat fogunk bennük, ahogy Kafka hőse sem pihent. No, hát ezért jutott eszembe ez a vakond. Azt ígérték nekünk, hogy lehet majd ebben a társadalomnak nevezett boldognak lenni, sőt, minden erre irányul majd a nyugdíjrendszertől a gondolati szabadságon át a joguralomig, meg olyan kevésbé elvont dolgokig, hogy boltok vannak, áru van, McDonald's, pacifista rockzene, Rocky VHS, amit akarsz. Most meg, mint a földalatti tenyeres-talpas, alászállunk a járatunkba, szimatolni az ellenség után.