Most, hogy tombol a hőség, csábító a gondolat, hogy nem a forró szavannákon lett belőlünk ember, bölcsőnk volt az árnyat adó erdő is. Az antropológia legalábbis erre jutott néhány felfedezés alapján az elmúlt évből. Buddy Endre jegyzete, 40 Celsiusban.
A mostani hőhullámok idején újra előkerült a vélekedés, amit télre aztán rendszerint elfelejtünk, miszerint zöld, zöld, zöld, zöldfelületek, fák, füvek kellenek a 70 fokra hevülő beton és térkő helyett, ami a városainkat beborítja. Semmi nonszensz: bon sens, csak hát kár, hogy a politikusok és döntéshozók kegyeit általában inkább keresik építési vállalkozók és bányatulajdonosok, mint kertészek.
A tudomány egészen mostanáig úgy tartotta,
az ember kifelé igyekezik az erdőből,
sőt éppenséggel azáltal váltunk emberré, hogy a trópusi esőerdők helyett – egy nyolcmillió évvel ezelőtti felmelegedési hullám hatására – a növekvő méretű szavannák szabadabb terét választottuk élőhelyül. Elsőként Jean-Baptiste Lamarck írt erről 1809-ben, Darwin is ezen a véleményen volt Az ember származása című, 1871-es művében, a „szavannaelmélethez” perdöntő bizonyítékot pedig a Raymond Dart által felfedezett taungi gyermek koponyája jelentett, a csontozatból ugyanis kiderült, hogy az Australopithecus africanus már kétlábon járt. A vélekedés szerint többek között épp az nyitotta meg az utat az eszközhasználat felé, hogy két kezünk felszabadult: lejöttünk a fáról és szerszámokat kezdtünk használni.
Patrick Roberts egy tavaly, angol nyelven megjelent kötetében (Jungle: How Tropical Forests Shaped The World – and Us) viszont arról ír, hogy az utóbbi években árnyaltabb lett a szavannákon edződött emberről alkotott kép. Mert való igaz, hogy az esőerdők mérete csökkent, s ez nagy változásokat indított el a hominidák rendjében (például kihalt a King Kong-szerű óriás orángután, a Gigantopithecus), a Homo erectus által használt szerszámok arra engednek következtetni, hogy mindenhol éltek emberfélék: az erdőkben, az esőerdőkben, a partmenti, sziklás vidékeken, ahol a halak gazdag proteinforrást jelentettek, és persze a szavannákon is. Délkelet-Ázsiában fedezték fel például a floresi ember nyomait, akiket még a tudomány is hobbitoknak becéz: alig nőttek magasabbra, mint 1 méter, mivel apró termetük könnyebben alkalmazkodott az erdők nyirkos, fülledt környezetéhez.
Az biztos, hogy az emberfélék összes leágazása közül végül a Homo sapiens élt túl, de talán épp azért – vélekedik Patrick Roberts –, mert
változatos élőhelyeken is képes volt megmaradni.
Kenyában találták az egyik legkorábbi, 78 ezer éves temetkezési helyet, hasonló leletek sora van Szumátrán, Borneón, Új-Guineában, az Andokban és az Amazonas-medencében, és noha elsődlegesen Lascaux és Altamira barlangrajzai égtek bele a tudatunkba – a hatalmas, füves mezőkön üldözött bivalyokkal –, a kolumbiai Serranía de la Lindosa falain található ábrák, amelyeken lajhárok, masztodon és egyéb trópusi állatok láthatók, arra utalnak, hogy az embernek egészen sokáig az erdő is élőhelye volt.
Patrick Roberts könyvének első öt fejezete jóval izgalmasabb, sodróbb, mint az utána következő, nem kevésbé hasznos kilenc: a szerző szerint az sem véletlen, hogy az évezredeken át továbbadott mítoszokban rendre feltűnik az elrejtett, titkos város motívuma – gondoljunk Atlantiszra –, az ember ugyanis létrehozott településeket a dzsungelben. Az összes élelmiszertermelési stratégia közül végül a monokultúrás gazdálkodás lett a nyerő, ami aztán Európából az egész világon elterjedt. De az nem igaz, hogy a szavannákon, a nyílt terepen lettünk emberré. A valóság ennél sokkal érdekesebb: például bizonyítékaink vannak arra, hogy őseink Új-Guineában és Borneón már belepiszkáltak a környezetbe. Például állatfajokat vittek magukkal, amikor vándoroltak, és nekik tetsző növényeket telepítettek. De amikor kirajzottak az afrikai őskontinensről, éppúgy választották az erdőt lakóhelyül, mint a nyílt mezőket.
Az ipari forradalmakat követő romantikus művészetben
az erdő az ismeretlen múlt szimbóluma lett:
egy olyan hely, amit elhagytunk, ami eltemetett természetünk eredete. Nyirkos, sötét, barátságtalan. Talán azért tűnik megállíthatatlannak az őserdők pusztítása is – túl a puszta gazdasági érdekeken, amelyet a pálmaolaj-, kávé- és húsipar fűz a „megtisztított” területekhez –, mert távol érezzük magunktól a vad rengeteget, ahol pedig, úgy tűnik, nagyon sokat éltünk.
Patrick Roberts szerint épp azért bizonyultunk mi a legügyesebben túlélő fajnak, mert bárhol megéltünk: szó szerint a jég hátán is, hiszen a sarkkörökön túl már 45 ezer évvel ezelőtt éltek emberfélék.
Az erdő valószínűleg több titkot rejt magunkról, mint talán gondolnánk.
Most az lenne a feladatunk, hogy újraépítsük a növényekkel való szövetségünket, hisz ők segíthetnek a felmelegéssel és ökokatasztrófákkal folytatott, védekezésbe forduló harcunkban.
