Szeptember végén a Northumberland Nemzeti Park közölte a szomorú hírt: valószínűleg szándékosan kivágták Nagy-Britannia egyik leghíresebb fáját, egy körülbelül kétszáz éves szikomorfát Hadrianus fala mellett. A védett fa elpusztításával egy tizenhat éves fiút és hatvanéves társát gyanúsítják, akik szabadlábon vannak.

A fa nem csupán egy volt a sok közül Észak-Angliában. Nem tudtuk pontosan a korát, de azt igen, hogy a 19. században már állt, egyes becslések szerint akár háromszáz éves is lehet. A legtöbben persze onnan ismerik, hogy a Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood egyik szereplője volt. Lehet még sorolni a megjelenéseit a popkultúrában: szerepelt az Everything I Do című Bryan Adams-dal klipjében (hiszen a dal a filmben is szerepelt), meg egy csomó brit tévéműsorban és természetfilmben. De egyértelmű, hogy nem ezért gyászolja a fát sok-sok ember – és főként sok-sok angol. És még csak nem is azért, mert

a völgyben, tökéletes szimmetriában elhelyezkedve a környezetével a platántípus olyan volt, akár egy élő festmény.

A fák – ahogy Baudelaire írta – „élő oszlopai” a természet templomának, bizonyosság nekünk, rövidebb életű okos majmoknak, hogy a mi emberöltőnkön túl létezik a változatlan. Az a fa, ami alatt a legenda szerint Buddha megvilágosodott, még mindig áll, és zarándokok millióit vonzza az indiai Bodh-Gaja városba minden évben. S hogy egy sokkal közelebbi hírességet is említsünk: azokat a fákat, amikről a U2 legendás albuma, a The Joshua Tree a címét kapta, ma is megkeresik a rajongók vagy az egyszerű kirándulók.

Az ember önkéntelenül antropomorfizálja a fát. Nem csak a faölelgetésre gondolok – azt mindenki űzze gusztusa szerint, állítólag még egészséges is. De az angliai szikomorhoz hasonló gyászt ébresztett, amikor 1973-ban Nigerben egy figyelmetlen teherautósofőr kidöntötte a híres Ténéré-fát, egy akáciát, amely egyedül, mindentől távol állt a Szaharában. Ma emlékmű van a helyén. 2003-ban tasmán erdészek mesterséges erdőégetést alkalmazva véletlenül a 87 méteres, 19 méter törzsátmérőjű El Grandét, egy hatalmas eukaliptuszfát is elpusztították.

Egy építész hívta fel egyszer a figyelmemet arra, hogy

a modern világban nincsenek több száz éves projektek.

Milyen furcsa is lenne az az ígéret egy polgármestertől, hogy építenek egy templomot és száz év múlva kész lesz! Pedig ez történt a Notre Dame esetében, amelynek alapkövét 1163-ban fektették le, de csak 1345-ben fejezték be.

A fák ebben a világban talán az utolsó garanciát jelentik arra, hogy nem pusztán a pillanatnak élünk.

A legidősebb fa a bolygón nagyjából ötezer éves: egy simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva), amelynek a pontos helyét titokban tartják, hogy megóvják őt a kíváncsi emberektől.

Azok az őserdők, amelyeket egyre gyorsuló ütemben pusztítanak Brazíliában, Indonéziában és Kongóban (a világ összes esőerdejének 52 százaléka ebben a három országban található), ezer év múlva akkor is ott lennének, ha hozzájuk sem nyúlna senki. Eközben növekvő félelmünk, hogy mi nem leszünk itt, hacsak nem teszünk valamit a Földért.

A szikomorfa pusztulása azért dühített fel és keserített el sokakat, mert

a növénnyel együtt valami belőlünk is elpusztult.

Egy antropológus mesélte nekem, hogy Ecuadorban, egy apró faluban valami eltorlaszolta a vízvezetéket. A meszticek azt javasolták, hogy használjanak dinamitot, az őslakosok viszont önkéntelenül is a karjukat dörzsölték, és azt mondták, az fájna a hegynek. Miközben beszéltek, úgy tűnt, a saját karjukat simogatják, mert nekik is fáj. Így bántak a fákkal és a természettel: mint a saját testükkel.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne a fából házat, bútort építeni, papírt gyártani. De ahogy Richard Powers Égig érő történet című könyvében – talán a legjobb regényben, amit a fákról írtak – fogalmaz egy szereplő:

„Azt mondjuk: úgy vágjátok, hogy ajándékba kaptátok, nem úgy, mintha kiérdemeltétek volna.”