Nem arról volt szó, hogy García Márquez megtiltotta?

Vannak legendás írók, akiknek a műveiből alig készült filmfeldolgozás, és vannak könyvek, amelyeket lényegében megfilmesíthetetlennek tartanak.

Kurt Vonnegut legendás háborús regényéből, Az ötös számú vágóhídból ugyan készült film, de jobb ha elfelejtjük George Roy Hill 1972-es alkotását. Ahogy a Bajnokok reggelije sem lett Bruce Willis filmográfiájának legemlékezetesebb darabja. William S. Burroughs beatklasszikusa, a Meztelen ebéd pedig csak úgy aratott sikert a mozivásznon, hogy David Cronenberg igen lazán bánt az irodalmi alapanyaggal. J. D. Salinger egyenesen megtiltotta, hogy feldolgozása készüljön a Zabhegyezőnek, pedig többek között Sam Goldwyn, Steven Spielberg, Marlon Brando, Billy Wilder, Jack Nicholson és Harvey Weinstein is megkereste a jogörökösöket, akik szilárdan ragaszkodtak az író végakaratához.

A 20. század legolvasottabb dél-amerikai írója, Gabriel García Márquez sem szerette volna, ha a könyveiből filmek készülnek. Pedig egyszer, 1980-ban még Anthony Quinn is megkörnyékezte egy 50 órás tévésorozat tervével, meggyőzésül egymillió dolláros jogdíjat ígért az írónak.

Most, éppen tíz évvel a halála után a Netflix mégis büszkén jelenthette be, hogy hamarosan debütál a Száz év magány című sorozat.

De miért mentek szembe a jogörökösök a Nobel-díjas író akaratával?

García Márquez – vagy ahogy a barátai, s később a spanyol országokban nevezték: Gabo – már életében a spanyol nyelvű irodalom óriása volt, aki irodalmi körökben jelentős, tízmillió dolláros vagyont hagyott maga után. Bár a művei értéke felbecsülhetetlen, összeget is tudunk rendelni a nevéhez: a Száz év magány egy 2015-ben előkerült könyvének első kiadású, dedikált példányát 60 ezer dollárra becsülték, s ez csak addig igaz, amíg valaki nem hajlandó érte többet adni. A Száz év magány az egyik legtöbbször eladott 20. században írt regény, amiből 47 millió példány kelt el, és 46 nyelvre fordították le.

Egy ilyen kaliberű író minden papírra vetett mondata értéket képvisel: nemhiába számít az idei év irodalmi szenzációjának a Találkozunk augusztusban, amely a világpremierrel egy időben jelent meg magyar nyelven is Scholz László fordításában a Magvető Kiadónál. Bár a filológusok és az irodalmárok vitatkoztak róla, hogy szabad-e kiadni egy olyan könyvet, amit az író már nem akart közzétenni, és ami talán nem is pont azt a minőséget képviseli, mint az erősebb darabok, García Márquez fiai joggal jutottak arra a véleményre, hogy egy ilyen fontos író műve előbb-utóbb elérhetővé válik, hát akkor miért ne ők adják oda az olvasók kezébe.

Noha García Márquez nem rajongott a filmfeldolgozásokért, két másik népszerű regényét már mozivászonra alkalmazták. A Szerelem a kolera idején Mike Newell rendezésében, Giovanna Mezzogiorno, Javier Bardem és Benjamin Bratt főszereplésével készült el 2007-ben. Másik könyve, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája pedig egy nem túl jelentős filmfeldolgozás (1987) után még a Broadwayre is eljutott.

A Száz év magány adaptációjával kapcsolatban Márqueznek különleges aggályai voltak. Erről pár éve az író fiai, Rodrigo García és Gonzalo García Barcha nyilatkoztak a The Guardiannek:

„Apánk évtizedeken át vonakodott, hogy eladja a Száz év magány jogait, mert nem hitte, hogy egy játékfilm keretein belül, és nem spanyol nyelven igazságot lehetne tenni a regényének.”

Más oka is volt Gabo húzódozásának. Az írónak tetszett, hogy az olvasó a saját képzeletének darabkáit teszi hozzá az ő írásművéhez,

szórakoztatták azok az olvasók, akik beszámoltak róla, hogy saját nagymamájuk, szomszédjuk, haragosuk arcát képzelték el egyes szereplőkhöz. Szerette volna, ha ez az egyéni, intim viszony megmarad.

„A moziban [a szereplők] Anthony Quinn arcát, Sophia Loren arcát vagy Robert Redford arcát viselik. Ez elkerülhetetlen, pedig a valóságban nem úgy néznek ki a nagyapáink, mint Robert Redford” – fogalmazta még tréfásan egy 1989-es interjúban.

Az író azt is felidézte, hogy műve épp azután született, amikor ő maga – kezdő íróként, anyagi problémáik között, egy női magazin kolumnistájaként – a mozival kacérkodott: eredetileg több történetet is írt forgatókönyv vagy filmterv formájában, és azokat szerette volna eladni filmkészítőknek, de minduntalan visszautasították. Így jutott el a Buendía család mítoszáig, amit viszont már úgy kívánt megírni, hogy lehetetlen legyen filmre vinni. A Száz év magány 1967-ben jelent meg, két nappal a Beatles Sgt. Pepper-albuma előtt, és hisztérikus rajongást ébresztett az olvasókban.

Aki olvasta a könyvet, emlékezhet arra a szelíd fricskára, amivel az író odaszúrt a mozi találmányának:

„A mozgóképek, amiket don Bruno Crespi, az időközben meggazdagodott kereskedő vetített az oroszlánfej-pénztáros színházban, nagy felháborodást keltettek, mert az egyik film főszereplője, miután meghalt, eltemették, és balsorsát keservesen megsiratták, eleven arabként bukkant fel a következő filmben. A közönség, amely két centavót fizetett, hogy a szereplők viszontagságaiban osztozzon, nem tűrte ezt a példátlan tréfát, és összetörte a székeket. A polgármester don Bruno Crespi kérésére kiáltványban tette közzé, hogy a mozi csupán illúziógép, és nem méltó a közönség túláradó szenvedélyeire.” (Székács Vera fordítása)

És mit szóljunk mi a hírhez?

Nem kétséges, hogy előbb-utóbb elkészült volna a Száz év magány filmfeldolgozása. Legelőbb akkor, amikor lejár a mű jogvédettsége: erre a kolumbiai törvények szerint az író halála után nyolcvan évvel kerül sor. Márpedig ha egyszer úgyis elkészül a film, miért ne az író fiai részesüljenek a jogdíjakból?

Akkor is értjük a fiúk döntését, ha az indoklásuk nem túl meggyőző. „A filmsorozatok aranykorában, amikor ennyi tehetséges író és rendező hoz létre magas színvonalú tartalmakat, és a közönség már elfogadja az idegen nyelvű filmeket, eljött az idő.”

De bárhogy is fogadjuk az adaptáció hírét, jó tudni, hogy rossz filmfeldolgozás még nem tett tönkre könyvet, ha meg jól sikerül a Netflix sorozata, az tovább emeli a Márquez-mű ázsióját. És az előzetes alapján egyelőre jónak tűnik. Elvégre, micsoda bajusz!