Ha a hollywoodi filmek jók valamiben, akkor az a robbantás. A statisztikák szerint azok a filmek, amikben robbantanak, jobban teljesítenek a jegypénztáraknál és inkább megmaradnak az emlékezetünkben. A robbantások még a közepes cselekményt is felhúzzák, és a „legszerényebb” filmrendezőket is megalomán kijelentésekre ragadtatják. Michael Bay és Sam Mendes néhány éve például azon vitázott a sajtóban, hogy a Pearl Harbor vagy a Spectre dirrdurrja volt nagyobb: „James Bond el akarja venni tőlünk ’a világ legnagyobb robbantása’ címet – nyilatkozta Bay halálkomolyan. – A lóf*szt! Az a miénk!”

Pedig a szakértők szerint a filmbéli robbantások alapból sokkal jobban néznek ki, mint való életben, ahol szó szerint nagyobb a füstje, mint a lángja, inkább pukkan, mint robajt okoz. De nem lehet véletlen, hogy 2023 egyik legnézettebb mozifilmje, az Oppenheimer is az atombomba történetéről szól.

A filmes robbantások másik szabálya, hogy

a menő akcióhősök soha ne nézzenek vissza.

Lehetőleg lassított felvételen, dögös zenei aláfestéssel hagyják el a robbantás színhelyét, miközben az arcukon semmi érzelem nem tükröződik, a hajukat, főleg ha hosszú, fújja a szél (érdekes módon sosem hátulról), de a hátuk mögött nyaldosó lángok meg sem perzselik őket. Istenien megy ez Nicolas Cage-nek (Féktelen harag, 2011), Michael Madsennek (Pokoljárás, 2008), John Malkovichnak (A fegyencjárat, 1997), és miért éppen a Rock ne tudná megcsinálni (Az Amazonas kincse, 2003).

De a tökéletes példát talán a Desperadóban találjuk, amiben Antonio Banderas és Salma Hayek sétál el egy robbantás helyszínéről utolérhetetlen menőséggel.

És persze ne felejtsük el a Farkast sem (X-Men kezdetek: Farkas), amiben Hugh Jackman összehúzott szemöldökkel, kegyetlen szigorral lép le, miközben a háta mögött felcsapnak a lángok.

A jelenséget a hollywoodi hírességekből álló vicczenekar, a The Lonely Island is megénekelte 2009-ben, a dalszövegben kiemelve, hogy ilyenkor a menő fickóknak „menő fickó teendőik” vannak, amiket el kell végezniük: nem érnek rá hátratekinteni.

Az elhasznált filmes toposzt máig nem untuk meg, sőt kapásból fel lehet sorolni néhány olyan példát, amikor a rendező meglehetősen eredeti módon alkalmazta a közhelyet. A sötét lovag-trilógia középső részének emlékezetes jelenetében

a Joker megnyomja a detonátort, de amikor a háta mögött felrobban a kórház, maga is összerezzen.

A Vasemberben Tony Stark széttárt kezekkel prezentálja a robbantást az afgán hegyekben, hogy fegyvergyárosként lenyűgözze a vásárlóit. (Az üzenet világos: ebben a világban ő az isten, hadúr életen és halálon.) A Nem vénnek való vidékben pedig a Javier Bardem által megformált pszichopata-főhős egy kocsit robbant fel a gyógyszertár parkolójában, hogy aztán rögtön be is térjen a patikába kötszerért.

Mielőtt még elhasznált akciófilm-közhely lett volna a robbantás elől elsétáló ember motívumából,

Kirk Douglas bemutatta annak tökéletes végrehajtását a Dicsőség ösvényei című háborús filmben.

Stanley Kubrick 1957-es filmje az I. világháborúban játszódik, a Párizstól harminc kilométerre megmerevedett fronton, amikor a francia közkatonák a lövészárkokban rekedve küzdöttek a német támadók ellen. A háborúellenes alkotás egyik legerősebb jelenetében Dax ezredes úgy sétál végig a katonái között, hogy a háttérben közben bombák robbannak – a hipnotikus és realisztikus képsorok közben végig Douglas arcán marad a kamera, amin csak elszántságot látunk. Persze nem ő robbant, annál méltóbb hős: ő az, aki bátran helytáll a robbanások között is.

A toposz legelső, nem filmes példáját a Bibliában találjuk. Sodoma és Gomora történetében Lót és családja parancsot kap az Úrtól, hogy hagyják el a bűnös városokat, amikre aztán kénköves eső zúdul. Isten azt is megparancsolja, hogy a menekülőknek nem szabad hátratekinteniük, nem szabad sajnálatot érezniük a hamuvá égő otthonuk felett: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.” Lót felesége a történet szerint mégis visszatekint, és sóbálvány lesz belőle.

Hogy miért vált olyan népszerű történetelem a motívumból? Annak a főhősnek, aki nem néz vissza az általa végigvitt pusztításra, nincsenek aggályai a tettei helyességét illetően, bízik abban, hogy eléri a célját és máris a következő lépésre koncentrál. De nem csak ennyi.

Amikor nem néz hátra és nem tántorodik el saját tettétől, egyben valamiféle isteni (vagy éppen ördögi) igazságszolgáltatás eszközévé válik.

Épp azzá, ami Sodoma és Gomora pusztulását is okozta.

S ha eltekintünk a motívum pirotechnikai aspektusától, találunk még egy megfejtést a filmes toposz vonzerejére. Ha a kvantumfizikában az elemi részecskék a megfigyelés hatására változtatják az állapotukat, a megfigyelés beavatkozást is jelent. Éppúgy beavatkozást, a tettei, szándékai felülírását jelentené, ha a Rozsomák hátranézne: utolsó, szükségtelen reflexiót a pusztításra, amit véghez vitt. Az az állapot, amikor ott vagy a történések közepette, mégsem a puszta fizikai valóságra figyelsz, hanem magasabb ösztön vezérel, a tökéletes flow-élmény.

Nem véletlen, hogy Christopher Nolan még véletlenül sem nyúlt ehhez a közhelyhez az Oppenheimerben. Nem csupán azért, mert el akarta kerülni a klisét: az atombomba atyját éppen a robbantás megfigyelése döbbentette rá végleg találmányuk ördögi voltára. Olyan beállítás, amit a film plakátján látunk, természetesen nem szerepel a filmben.