Kimerítő véleménycikket írt a The Atlantic című lapban Jonathan Haidt, a magyarul is megjelenő neves szociálpszichológus arról, hogy miért vált elviselhetetlenül ostobává az Amerikai Egyesült Államok közélete az utóbbi tíz évben. Haidt

a bibliai Bábel tornyától

kezdi a történetet, ahol a mítosz szerint Isten összezavarta az emberek nyelvét, mert végtelen becsvágyukkal az égre törtek. A szociálpszichológus szerint ma az USA társadalma – s tegyük hozzá gyorsan: a miénk is – éppen ilyen zűrzavarban él. Nem értjük egymást, nem akarjuk érteni egymást, sőt utáljuk egymást a nézeteink miatt.

Haidt a közösségi médiát teszi felelőssé a jobb- és baloldal kibékíthetetlenné fajult ellentétei miatt.

Már csak halványan emlékezünk azokra a boldog időkre, amikor a Facebook még családi fotókról, ártalmatlan bökdösésről és gyors információcseréről szólt, az internetet pedig a demokratikus vívmánynak, a párbeszéd eszközének tekintették annak pionírjai. Az optimizmus legmagasabb szintjét 2011 környékén, az arab tavasz és az Occupy Wall Street mozgalom idején lehetett mérni. De arra is emlékszem, ahogy 2015 után a platformot észrevétlenül ellepték a politikai vélemények és a polarizáló diskurzusok. Ennek hátterében a közösségi médiacégek abbéli törekvése áll, hogy a felhasználók minél több időt töltsenek a „termékkel”:

az algoritmusok a megosztó, vitás és szélsőséges tartalmakat jutalmazták és terjesztették, az internet pedig egyre inkább a nárcisztikus provoktárok terepe lett.

Erről már sok szó esett, nem is ismételném azt a sokezer véleménycikket és kutatást, amik a témában – Trump, Putyin, illiberalizmus, woke-izmus hívószóval – születtek.

Lehet vitatkozni azon, hogy a közösségi médiás politizálásból kinövő kultúrharcot ki, a bal- vagy a jobboldal kezdte, de minek – az ilyen viták is a kultúrharc részei.

Mára minden társadalmi ügyet elhelyeztünk egy megfelelő fachba. A kereszténység, a hagyományőrzés, a maszkulinitás féltése a jobboldal, a környezetvédelem, a rassztól és nemtől független egyenlőség és a szexuális kisebbségek jogai a baloldal felségterületei. Ha valaki biciklizik a városban, biztosan libsi, ha barantázik, csak konzervatív lehet.

Az ügyek ráadásul „csomagban” jönnek.

Aki a Föld jövőjéért és az eszméletlenül magas károsanyag kibocsátás miatt aggódik, az nyilván szívén viseli a transzneműek jogait, aki pedig szót emel a covid-intézkedések ellen, rögtön oltásellenes lesz. De a gyakorlat azt mutatja, hogy valóban van átjárás az egy oldalra tartozó szélsőségek között, a közösségi média zárt csoportjaiban a szélsőségek még tovább radikalizálódnak. A rendpárti jobboldal vadhajtásai már Putyint éltetik, a woke mozgalmak pedig kivetik magukból azokat, akik eltérnek a liberalizmus sajátosan, önkényesen, de kizárólagosan értelmezett változataitól. A munkásság pedig a baloldal helyett a populista jobboldalt támogatja, de szakszervezetek nincsenek, az óriáscégek lobbija nyomán azt mindkét oldal kivette a repertoárból.

A kultúrharcnak talán valóban a közösségi média szolgáltat harcmezőt, miként Jonathan Haidt véli, azonban ő az Egyesült Államokról beszél, mi, magyarok pedig egész mást tapasztalunk. Nálunk sem a woke-, sem az eltörléskultúrának nem akadtak olyan radikális példái, mint az USA-ban, ahol egyetemi oktatók veszítik el az állásukat, ha levetítik a feketére festett arcú Laurence Oliver Otello-filmjét a kampuszon vagy nem szólítják a megfelelő névmással az átműtött diákjukat. Nálunk nincsenek filmsztárok, akik mindent elveszítettek egy #metoo-ügy után.

Kultúrharc ellenben itt is zajlik,

és – miként Kristóf Luca a Gondolat kiadónál megjelent Kultúrcsaták című kötete bemutatja – ez itthon a kormányoldal kulturális térfoglalását jelenti: az SZFE-ügyet, az egyetemek alapítványosodását, a jobboldali színház- és múzeumigazgatók kinevezését. Ez persze anyagi és respektbéli térnyerést is jelent, amihez az amerikai kultúrharc extrémitásai, a nyugati woke-altright ellentét csak muníciót szolgáltat. És úgy tűnik, évek kitartó propagandamunkájának eredményeként mindkét oldalban kialakultak a „megfelelő” reflexek.

Az olyan reflexek, mint:

• Ha a progresszív baloldal ki akarja törölni a kulturális emlékezetből az Elfújta a szélt, mert rasszista, akkor tízezer kilométterrel arrébb menjen a fenébe az a baloldali polgármester, aki bicikliutakat szeretne a városba.
• Ha az altright  eltörölné az abortusz lehetőségét Texasban, akkor menjen a fenébe az a jobboldali szavazó, aki előbb támogatna egy hagyományőrző egyesületet, mint az interszexuálisokat.

A fenti példák zavarosak, de korántsem rugaszkodtam el velük a valóságtól. Ezek a becsípődések ma, 2022-ben hibátlanul működnek. A bábeli társadalom egyenesen az őrülettel határos, az őrület oka pedig a háborús logika. Amikor aztán tényleg háború dúl, mint most Ukrajnában, a kultúrharcos reflexek továbbra is aktívak maradnak. Így fordulhat elő, hogy a „woke”, „libsi”, „libero” USA ellenében a magyar jobboldal egy része önkéntelenül is Putyin felé sodródott. És így fordulhat elő, hogy sokak szerint az Egyesült Államok történelmi bűneit emlegetni egy ilyen helyzetben felelőtlenség.

Ahhoz, hogy megszüntessük a társadalmak végletes polarizációját és megküzdjünk a valóban létező kihívásokkal,

ezeket a reflexeket kell felszámolnunk magunkban.

Mondjuk azzal, hogy nem politikai oldalak – identitások – alapján gondolkodunk a nemi szerepek, a szexuális orientáció, a környezetvédelem, a kapitalizmus, a szocializmus kérdéseiről, meg úgy mindenről, ami társadalmi-politikai kérdés. Attól, hogy nem vagy rajongója az LMBTQ-mozgalmaknak, ellenezheti az esőerdők irtását, és attól, hogy a nemzeti kultúrákban látod a jövőt a globalisták helyett, támogathatod a kétkulcsos adót.

Azt hiszem, a jobb- és baloldalon is van egy türelmetlen „toporgás”-érzés. Hiába tűnik úgy, hogy a buborékodban mindenkinek fontos az oktatás vagy épp a nemzeti kultúra, nagy előrelépés nem történik. És hiába figyelmeztetnek évről évre a tudósok, hogy az utolsó órában vagyunk, ha a Föld klímájáról van szó – egy valós probléma! –, újra és újra nem teszünk semmi érdemlegeset a környezetvédelemért.

Én úgy látom, hogy amíg a kultúrharc zajlik, nem is fogunk tenni semmit. Amíg valamiért a kultúrharc keretein belül kell küzdeni, addig mindig lesz, aki csupán a jobb- vagy baloldali identitásából fakadóan keresztbe tesz neki.

A harci logika ugyanis azt diktálja, hogy az egyén ne a saját fejével, hanem a törzs ízlése szerint gondolkodjék.

No, ha már eddig vittem a gondolatmenetet, akkor illik is befejeznem: minden ügyet, amit fontosnak vélünk, át kell emelnünk a kultúrharcos barikádok felett. Valahogy úgy, mint amikor egy focimeccsen lesérül egy játékos, a másik csapat támadója pedig kirúgja a labdát a játéktérről. Ez az, ami baromi nehéznek tűnik.