Mindenki látta már Caspar David Friedrich híres festményét, a Vándort. Az utazó egy sziklaszirtről tekint lefelé, alatta ködtenger terül el. Az 1818-ban készült alkotás azt a romantikus elképzelést jeleníti meg, miszerint a természet kiismerhetetlen, homályos, és

az ember, amely kívül áll rajta egyszerre csodálkozik rá és retten meg tőle. Bármilyen lenyűgöző is, mindenekelőtt mégis az idegensége a fontos. Az ember kimagaslik a teremtett világban, de az alatta elterülő tájat nem ismeri.

Vegyünk egy másik példát: Petőfi Sándor híres versében, a Tiszában hosszú versszakokon át írja le a nagy folyó fenséges kanyargását, miközben „rózsafelhők usztak át az égen”... Az utolsóban a folyó mégis félelmetes ragadozóvá válik, így: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!” A természet itt is kiismerhetetlen, zabolátlan, megszelídíthetetlen erő, amely külön áll az embertől.

A modern ember évszázadok óta azzal a tudattal él, hogy idegen a természettől.

Mások vagyunk, másra törekszünk. Nem véletlen, hogy a 21. századra a környezet puszta erőforrássá vált. A ködtenger a vándor lába alatt felszállt, a fákat kivágták, a helyükön kakaó- és pálmaültetvényeket telepítettek. Az ember ritkábban találkozik a természet misztériumával, a tenger mélyén már nem lakik a kráken, amely hatalmas csápjaival elragadná a hajósokat; az erdő már nem metaforája az ismeretlennek, a mélyén nem találunk rá sárkányra, amellyel meg kell küzdeni. Helyette árvizek vannak, szárazságok, ónos esők, földcsuszamlások, olajfoltok.

Csupa praktikusan megoldandó probléma, amelyet mégsem tudunk megoldani.

Sokak szerint új korszakba léptünk, amelyet már nem a növénytakaró vagy az állatvilág, hanem az emberi jelenlét határoz meg. Erről beszélt David Attenborough is, amikor három éve Davosban kijelentette: „A holocén véget ért. Az Édenkert nincsen többé. Olyannyira megváltoztattuk a Földet, hogy a tudósok szerint új földtörténeti korban vagyunk: az antropocénban – az emberek korában.”

Mindez egy új verses antológiáról jut eszembe, amelyről tulajdonképpen írni szeretnék. Ez az első ökoköltészeti gyűjtemény magyar nyelven. A címe szép: A ránk bízott kert. A borítója is szép. A Prae Kiadónál jelent meg Péczely Dóra szerkesztésében, 2021-ben.

Hogy mi az az ökoköltészet? Ez az új költészeti irányzat azzal az alapállítással indult el, hogy ahhoz, hogy a változó világot meg lehessen „énekelni”, újfajta nyelvre van szükség. Nem elég, hogy a költő témája a természet legyen – miként Petőfi esetében –, fontosabb és érdekesebb a természet és a kultúra, a nyelv és az érzékelés viszonya.

Hangot kell adni annak, aminek nincsen emberi nyelve – a fáknak, a növényeknek, az állatoknak, a teljes ökoszisztémának,

amelynek elválaszthatatlan részei vagyunk. Mert hiába retten vissza ember a természettől, miként Friedrich vándora, valójában mi is a nagy tájkép részei vagyunk. Olyan jelenségekre világítanak rá ezek a versek, amivel mindenki találkozik, de normálisnak vesz. Például arra, hogy az óceánokban élő állatok szenvednek a műanyagszennyezéstől, vagy hogy az esti égboltot a gyárkémények füstje fedi el.

A könyvecske az egyik legjelentősebb ökoköltő, W. S. Merwin ars poetica-szerű versével indul:

El akarom mesélni milyenek
voltak az erdők
Elfeledett nyelven
kell majd beszélnem

Ezek a versek nem azt akarják, hogy az ember a természet szépségén, fenségén csodálkozzon. Mélyebb, nehezebb feladatuk van. Rádöbbentenek, hogy az a berendezkedés, amelyet kiépítettünk, messze vitt minket a kezdetektől. Hogy az ember által létrehozott ipar, kultúra és a fogyasztói termékek hasznosak ugyan, de nem élnek. Anna Adamowicz versének cseppet humoros imája is erre mutat rá:

imádkozzunk
hogy megbékéljek azzal amivel nem tudok
hogy megváltoztassam azt amit tudok
hogy megkülönböztessem a húst a poliésztertől

A ránk bízott kertet elsősorban azoknak ajánlom, akik nem rettennek vissza tőle, hogy elmerüljenek a kortárs költészetben. Nem minden vers adja magát könnyen, de vannak köztük könnyebbek és nagyon szépek is. És vannak kifejezetten pesszimista versek, hiszen nem sok okot ad optimizmusra, mindaz a pusztítás, ami egyre nyilvánvalóbban mutatkozik az élővilágban.

A kötet legfőbb ereje azonban abban áll, hogy nem akar rávenni semmire. Nem propaganda, és nem is a megszokott, elcsépelt szólamokat visszhangozza, amelyet mindenki ezerszer hallott már környezetvédelem és zöldpolitika kapcsán. Ez a kötet tényleg húsba vág, de fel is emel. Hiszen a természet részének lenni fenséget jelent, és nem alásüllyedést. Legjobb pillanataiban erre döbben rá az ember.