Vannak könyvcímek, amik önmagukban is megmozgatják olvasó fantáziáját, megragadnak, és olvasásra hívnak: Szerelem a kolera idején, Az üveggyöngyjáték, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, vagy A hang és a téboly. Nekem ilyen „fejbenmegragadós” cím volt az 1Q84 is, amely

három kötetével és hatalmas, messziről is látható Q betűjével a borítón

azt ígérte, Orwellről, legalábbis valamiféle orwelliségről lesz benne szó, csak Murakami Haruki stílusának megfelelően szürreális és melankolikus köntösben, meg hát figyelembe véve, hogy a 21. században mégsem az orwelli diktatúrák virágoznak, sőt, ami azt illeti, társadalmaink egy részében épphogy Huxley Szép, új világa vált valóra: korlátlan szórakozás, a technológia mindenek felett való istenítése és nagy vagyoni különbségek. Milyen jó lenne minderről nagyregényben olvasni! – gondoltam, miközben Haruki hatalmas Q betűjével szemeztem a könyvespolcon.

Hallottam arról is, hogy 2009-ben az író japán rajongói szinte hisztérikus állapotban várták a könyvet. Amikor az amerikai kiadás is megjelent, néhány újságíró „a regény hatalmának” megnyilvánulását látták abban, hogy rögtön a bestsellerlisták élére került. Az éjféli boltnyitások, az utcahossznyi sorok és a nem várt mennyiségű előrendelés olyan érdeklődést jelzett, amely általában a tömegművészeteknek jár. A hype aztán leült, és néhány hónappal később az Atlantic már arról írt, hogy az 1Q84 mekkora irodalmi csalódás. A magyar kiadás az amerikaival csaknem egyidőben, 2011 októberében (1-2. kötet) és 2012 tavaszán (3. kötet) került a boltokba.

Haruki úgy nyilatkozott korábban, hogy szeretett volna egy egyszerű történetet „addig bonyolítani, ameddig csak lehetséges”. Ismerjük és szeretjük az ő stílusát. Haruki világában minden regényszereplő filozófus, aki egyszerűen, de mélyen gondolkodik az időről, a múltról, vonzásokról és érzelmekről, és akár – sőt legfőképpen – azon az egyszerű tényen, hogy létezünk. Miközben sok regényíró, ha ezekkel a kardinális kérdésekkel találkozik, hajlamos rögtön biztos válaszokkal szolgálni, sokszor szellemesen, de nem meggyőzően, Haruki inkább egyfajta misztikus és szenzuális élményt tartogat. Világokban, amelyekben bármi lehetséges, és éppoly természetes elkészíteni egy miszólevest, mint átlépni egy párhuzamos dimenzióba. Mindezt nem mellékesen páratlanul elegánsan teszi. Ha van valami, ami összeköti a Norvég erdőt vagy a Szputnyik, szívecskémet, az a tárgyilagos, mégsem távolságtartó hang.

Haruki sosem rest, hogy mélyen belenézzen szereplő lelkébe, és sosem lusta, hogy a legkisebb apróságokat is nagyvászonra vetítse.

Az 1Q84 valóban annyira szövevényes, amennyire csak lehet. A cselekmény szerint egy fiatal irodalmi szerkesztő és íróaspiráns, Tengo kéziratot kap főnökén keresztül egy tinédzser lánytól. A 17 éves Fukaeri ügyetlenül, de mégis határtalan képzelettel ír egy sötét és titokzatos szektáról, amelynek vezetőjét rejtélyes apró népek kínozzák, a megváltozott valóságot pedig két holdkorong jelenléte jelzi az égbolton. Ahogy Tengo egyre jobban bevonódik a regény szerkesztési munkájába, ráébred, hogy az nem a képzelet terméke, hanem egy másik világ. Eközben a másik történetszál egy Aomame nevű nőről – egy bérgyilkosról – szól, aki egyik napról a másikra különleges jelenségeket érzékel. Mintha kicserélődött. volna minden, a levegő, a táj, az emberek. Két hold függ az égen. Aomame tízéves kora óta szerelmes egykori osztálytársába, Tengóba, és hinni szeretne benne, hogy egyszer megtalálják egymást. Ahogy egyre többet tudunk meg arról a titokzatos szektáról, úgy fonódnak szorosabbra a két történet szálai, és úgy forgatja előre az oldalakat az olvasó is, egyre növekvő sebességgel.

Az 1Q84 ugyanis olvastatja magát, ez a nagy erénye. Nem kell attól félni, hogy olyasféle kihívást jelent, mint a Ulysses, a Végtelen tréfa vagy a 2666, amelyekkel hónapokat el lehet tölteni, lehet kínlódni velük és imádni őket, a végén pedig örülni a jólvégzett munka olvasás felett. De akármennyire tempósan is haladtam a könyvvel – naponta 1-200 oldalt haladtam, egy hét alatt a végére is értem –, a végén nem tudtam leplezni a csalódásomat. Pedig minden megvan, amiért Harukit szeretjük: egy vagy több különc főhős, az irreális találkozása a modern, steril japán kultúrával, elrejtett szerelmek és szexuális vonzalmak, egy baljós szektavezér és a háttérben lapuló szellemvilág.

Mégis, olyan volt ezt a könyvet olvasni, mint egy bűvészt figyelni, akinek már minden trükkjét ismerem, és unom őket, még akkor is, ha nem mindegyikről tudom, hogyan csinálja.

Ami a leginkább csalódást okozott, az az, hogy hiába találkozunk súlyos témákkal, az 1000 oldalas hosszúság ellenére is mindegyiket csak felülről karcoljuk. A történetbeli misztikus lények – a „little people” – pedig inkább illenek egy szatirikus Vonnegut-regénybe, mint Kafka vagy Proust eposzi tablóira.

Az 1Q84 nem teremt allúziót George Orwellel, nincsen nagytestvér, nincsen politikai vagy társadalmi üzenet, de még orwelli tematika sem. Haruki lop az 1984 népszerűségéből, és semmit nem ad cserébe. És hiába, hogy a könyv olvastatja magát, az olvasásnak nincs jutalma. Nemcsak azért, mert a rém- és detektívregény műfajának kóstolgatása után sem derül ki semmi arról, hogy kik is ez a „little people”, miért is van két hold az égen vagy miért szippant be egyeseket ez a párhuzamos univerzum, hanem azért is, mert az olvasó a könyvet letéve túlságosan élénken emlékszik azokra a véget nem érő, nyilvánvalóan túlírt oldalakra, amelyek semmi lényegesről nem szólnak és magukat ismétlik. Egy idő után ösztönösen ugrottam át bekezdéseket, aztán amikor – kis bűntudattal – megtorpantam és visszatértem rájuk, kiderült, hogy nem maradtam le semmi különlegesről. Újra és újra megfogadtam, hogy ha Aomame még egyszer arról beszél, hogy kicsi a melle, korábban elégedetlen volt vele, de már megbékélt a dologgal, vagy ha még egy részletes receptleírást kapok arról, hogy kell miszólevest főzni, a sarokba dobom a könyvet. Nem dobtam, pedig lett volna rá okom.

A végén csak dühös voltam, amiért Haruki rávett, hogy végigolvassam.

(Meg persze az is rögtön eszembe jutott, hogy megaregényt írni üzletileg kifizetődő, mert egy ezeroldalas könyvről inkább gondolják az emberek, hogy remekmű az adott írótól, mint egy vékonyabbról.)

De, hogy kiderüljön, miért voltam igazán dühös, nézzük csak meg, hogyan végződik a regény. Úgy, ahogy számítottuk: Aomame és Tengo egymásra talál. Hosszú út vezetett idáig, az olvasó sok reményt invesztált a dologba, tiszta sor, nem is alakulhatna máshogy. De közben mindketten – márpedig mindketten beavatást nyertek abba a „másik világba” – úgy tesznek, mintha nem is lennének kíváncsiak rá, mi volt az a kaland, amiben részt vettek. Arra sem kíváncsiak, hogy kicsoda-micsoda a másik. Párhuzamosan futott a történetük egy irányba 1000 oldalon át, de amikor végre egymáséi lesznek, a nő a férfi péniszét veszi kezébe (igen, ez van a könyvben, ezen a ponton Haruki szenzuális megközelítése már idegesítő), és nem is kell neki ennél több. Ragyog az egyetlen hold az égen, főhőseink pedig szeretkeznek, miközben mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a bánat is történt.

Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy a sarokba dobom a könyvet. De nem tettem, mert alig pár oldal volt csak belőle.

Végére értem az ezer oldalnak, és még mindig éhes voltam. Egy jó regényre.