A hét médiaipari híre kétségkívül az, hogy tizennégy év után visszatér a Győzike Show. Lett is felháborodás, gúnyolódásból még több, de hiába, hogy a valóságshow a maga idejében százezreket vonzott, nem kerültek elő a rajongók. Még annyi sem, amennyien a köztévé mesterséges intelligenciával – valójában egyszerű deepfake technológiával – létrehozott műsorvezetőjét körberajongják.

Az egyik vélemény szerint a Győzike Show végtelenül káros hatása, hogy rontotta a magyarországi cigányság megítélését. Ennek adott hangos az egyik politikus is: „A műsor rasszista sztereotípiák és a mérték nélküli szociális hergelés aljas keveréke volt. Gáspár Győző azóta is próbálja a valóságshow-ban elsajátított receptet újra és újra rásózni a magyar emberekre, egyre csekélyebb érdeklődés mellett” – írta a roma származású Lőcsei Lajos.

Nem tudjuk, hogy valóban így van-e. A Győzike Show-t 2005. február 7-én tűzte először műsorra az RTL Klub. Azokban az években példátlanul erősek voltak a rasszista politikai erők az országban, félkatonai szervezetek, önkéntes milíciák masíroztak a legszegényebb településeken, megfélemlítve a kisebbséget. Ami Olaszliszkán történt, kitörölhetetlen bűnként vésődött sok roma tudatába, és hasonlóképp nemzeti méretű tragédia volt, amikor 2009-ben három rasszista elkövető lelőtt Tatárszentgyörgyön egy cigány apát és fiát, Csorba Róbertet és négyéves fiát, Robikát.

Ebben a környezetben szinte szürreális sikereket ért el a Győzike Show a tévében: volt, hogy 2,7 millió néző volt rá kíváncsi, de a legkevésbé népszerű epizódja is 1,65 millió szemet vonzott. Számos szót, kifejezést emelt be a cigány szlengből a köznyelvbe, megismertette a nagyközönséggel az ízléstelen, zebracsíkos faliszőnyegeket és az aranyozott szobabelsőket, de egy olyan nézőnek, aki éppen a frankalapú lakáshitelével szenvedett, nem kevésbé volt sokkoló, hogy Győzike a kamerák előtt töri ripityára a vadonatúj plazmatévéjét. Kenyér volt, és cirkusz, de hogy rontotta volna a cigányság megítélését, vagy éppen közelebb hozta volna sokakhoz egy salgótarjáni család életét, nehéz eldönteni.

A Győzike Show-t nem feltétlenül roma jelenségként kellett értelmezni. Maga Gáspár Győző mondta egy 2012-es, az Indexnek adott interjúban:

„Nem az volt a címe, hogy Győzike roma reality, hanem Győzike show. Összekeverték az emberek. Mert ha roma reality lett volna, akkor azt mondom, hogy jól van, igazuk van. Mi emberek forgattunk, nem emeltük ki a romaságot.”

A Győzike Show celebreality volt, a műfaj minden árnyoldalával, hazugságával és olcsó eszközeivel, de a maga módján profi munka. Nem valóság, hanem tévéműsor, épp olyan mű, mint a Kardashian-családról szóló valóságshow-k vagy egy fröccsöntött rózsacsokor a temetőben. Annak viszont profi: akár tetszik, akár nem, tökéletes választás a főhős, akit folyton furcsa, megalázó és szerencsétlen helyezetekbe hoztak a forgatókönyvírók, nem kevésbé telitalálat a felesége, Bea asszony, aki hol a helyes irányba terelte, hol akadályokkal hátráltatta férjét. „Én mindig azt szoktam mondani, hogy Bea asszony színésznő, Gáspár Győző pedig színész” – mondta a főhős ugyanebben az interjúban. Akkor is, ha a szerepből azóta sem sokszor esett ki.

S hogy mitől jó a Győzike Show? Persze, semmitől, ahogy azokban az években általában nem sok jót szültek a kereskedelmi televíziók. De hát a Kardashiansben, a Való Világban vagy a Big Brotherben sem, de egyelőre senkitől nem hallottam, hogy ezek rossz fényben tüntetnék fel a gyúrós arcokat vagy a szoláriumozó szubkultúrát. Ezek a műsorok ugyanúgy tönkretették és felemelték a feltűnésre éhes szereplőiket.

A Győzike Show-t viszont rivális tévéadó szinte sosem tudta megverni, állítólag milliók nézték, de hogy ők hol bújtak el az országban, azt azóta sem tudni. Bárkit kérdezünk, az a Mezzo tévét hallgatta, aminek mégis kimutathatatlan a nézettsége, már ha szerepel még valamelyik csomagban.

A magyarországi cigányság természetesen méltóbb és minőségi reprezentációt érdemelne, mint a Győzike Show. Ha valaki vette a fáradtságot, hogy a visszatérő celebreality miatt dühöngjön, az ugyanezzel a lendülettel olvassa végig Zsigó Jenő szembesítő erejű visszaemlékezését a roma polgárjogi mozgalom történetéről, amely árulkodóan Vezetőszáron címmel jelent meg. Vagy Daróczi Ágnes versmondó, népművelő és emberjogi harcos beszélgetőkönyvét (Hosszú az út előttem), amely akaratlanul is rávilágít, miért tartunk még mindig csak itt. Vagy feltehetünk egy lemezt vagy felvételt a gitárművész Snétberger Ferenctől, Lakatos Mónika énekesnőtől, az ifjabb Sárközy Lajos prímástól, akinek a világ legjobb hegedűművészei is a csodájára járnak.

Lakatos Mónikáról, aki 2020-ban elnyerte a világhírű zenei WOMEX életműdíjat, éppenséggel van egy sztorim, amit talán nem baj, ha megosztok. Riportot készítettünk vele és férjével, zenei alkotótársával és mindenesével, Rostás Mazsival. A beszélgetés után ebédre marasztaltak. Talán paprikás krumpli volt vagy káposzta? De az almás pitére határozottan emlékszem, mert azóta is kevésszer ettem olyan jót. Megilletődve fogyasztottam, alig győztem dicsérni, mert nem hittem el, hogy az a nő teszi az asztalra a lábast, ő főzött és ő fog mosogatni, aki a másik nap a színpadon állt és százaknak énekelt, úgy, ahogy senki. Más ház, más szokások.

Az ilyen pillanatokban jön rá az ember, hogy jó lenne fehérnek és cigánynak többet együtt lenni, többet segíteni egymáson. S akkor a tévében feltűnősködő Győzike is csak egyetlen celeb lenne a sok közül, aki nem képvisel mást, csak saját magát – meg persze a csatornája profitéhségét.