Quentin Tarantino tényleg szereti a némafilmeket, de van egy név, aki újra és újra visszaköszön az életművében: a német expresszionista filmművészet egyik úttörője, Georg Wilhelm Pabst, aki 1929-ben elkészítette a korszak egyik legnagyobb sikerének számító Pandora szelencéjét. Egy, az interneten terjedő, kézzel írt lista szerint ez az alkotás Tarantino kedvenc filmjei között a hetedik helyen szerepel.

A legfeltűnőbb utalást természetesen a Becstelen brigantyk nevezetes kocsmai jelenetében látjuk, amikor Bridget von Hammersmark (Diane Kruger) náci tisztekkel múlatja az időt, és „ki vagyok én?”-t játszanak. A német színésznő kalapjára tűzött kártyán G. W. Pabst neve szerepel. Később a mozi homlokzatán egy Pabst-film címe olvasható: Piz Palü fehér pokla.

Kicsivel a Becstelen brigantyk német bemutatója előtt Tarantino büszkén mutatta, hogy Potsdam-Babelsbergben, a Marlene Dietrich Straße és a Billy Wilder Straße szomszédságában – s éppen a G. W. Pabst Straße merőlegesében – az ő nevét is utca viseli.

De a Pandora szelencéje hatását tükrözi a Ponyvaregény női főszereplőjének frizurája, Uma Thurman ikonikus bubija is.

G. W. Pabst legnagyobb felfedezése egyesek szerint az volt, hogy zseniálisan vágott, a legproblémásabb alapanyagból is mozisikert csinált a vágóasztalnál. A közönséget inkább Greta Garbo személye foglalkoztatta, akit – kis túlzással – ugyancsak Pabst fedezett fel, amikor főszerepet adott neki a Bánatos utcában 1925-ben. S hát ott van a kettes számú felfedezett, az a nő, aki nélkül Marcellus Wallace barátnőjének, Miának sem lenne bubifrizurája: Louise Brooks, az amerikai színésznő, aki nem boldogult Hollywoodban, viszont tökéletesen megtalálta a helyét Németországban.

Az első nagy visszhangot kiváltó mozi a Pandora szelencéje volt, amely Luluról, egy fiatal, vonzó táncosnőről szól abban a weimari társadalomban, amit a Kabaréból is jól ismerünk. Lulu egyszerre férfifaló és áldozata a férfiak szexuális étvágyának, egy prostituált, akinek a szabad szellemét nem lehet palackba zárni. Újabb utalás Tarantinótól: a Volt egyszer egy... Hollywood egyik jelenetében, amikor szereplőink betérnek a Pandora’s Box nevű neves nightclubba, rögtön megjelenik egy Lulu nevű karakter.

A Pandora szelencéje nem mindenhol aratott sikert, az Egyesült Államokban például langyosan fogadták az agyoncenzúrázott változatot, de alig volt ország, ahol ne húzták volna meg így vagy úgy, engedve a kispolgári erkölcscsőszöknek.

Akárhogy is, ezek a képsorok még mindig hipnotizálnak.

A kritikusok hol Pabstot, hol pedig Louise Brooksot szidták, pedig az európai közönség szívesen megnézte a filmet – igaz, akkor szívesen néztek mindent, a műfaj újdonság volt, izgalmas, s hamar felemelte a saját sztárjait. Louise Brooks a kontinensen szexszimbólum volt, nemhiába könyörgött neki Pabst, hogy ne menjen vissza Hollywoodba, mert a felforgató szépségét ott nem fogják értékelni.

Nem tévedett nagyot: Louise Brooks pályája tragikusan megfeneklett a harmincas évek elején, a kritikusok mellőzték, a hollywoodi gyártóknál feketelistára került, végül legnagyobb filmszerepét beteljesítve escortként dolgozott tovább. Csak az ötvenes-hatvanas években mutatta meg magát a nyilvánosságnak, miután néhány mozirajongó felidézte a filmjeit. 1982-ben önéletrajzot is írt, amiben úgy fogalmazott:

„Egy jól öltözött nő, akkor is, ha a pénztárcája üres, meg tudja hódítani a világot.”

A saját karrierje jó példa lehet erre, de az ellenkezőjére is. Az biztos, hogy Louise Brooks íróként sem volt utolsó:

„Tehetségem van feldühíteni az embereket, de ha egyszer untatlak, azt is késsel csinálom.”

A két világháború közötti eseménydús években G. W. Pabst élete sem szokványosan alakult: alighanem az egyetlen emigráns művész volt, aki kiment Hollywoodba, rendezett egy csinos kis bukást (Egy modern hős, 1934), aztán rájött, hogy soha nem fogja megkapni azt a státuszt és megbecsülést, amit otthon, így 1939-ben visszatért Németországba.

G. W. Pabst sorsa 1939 után leginkább Szabó István Mephisto című filmjére emlékeztet. Joseph Goebbels, a náci propagandaminiszter alighanem személyesen gondoskodott arról, hogy a világszerte nagyra tartott sztárrendezőnek ne essen bántódása, és bár Pabstnak propagandafilmet nem kellett forgatnia, két történelmi kosztümös mozit elkészíthetett: a Komédiások és a Paracelsus jó filmek, ha nem örökbecsű remekművek olyan értelemben, mint Fritz Lang Metropolisa. 1945-ben forgatta a Molander-ügy című filmet, javarészt Csehországban, ahol a háborús körülmények nem zavarták a filmgyártókat. A kópia azonban elveszett Prágában (hiába írja a Wikipédia, hogy részleteiben megvan, valójában egyetlen képkocka sem maradt fenn).

G. W. Pabst kétségkívül jelentős kompromisszumokat hozott azért, hogy alkothasson a náci Németországban, de a háború után elkerülte a számonkérést. Később karrierjének magyar vonatkozása is van: a tiszaeszlári vérvád történetéből készítette el A pert (1948). Vajon vezeklésnek vagy nyilvános bűnbánatnak, korrekciónak szánta az antiszemitizmusról szóló alkotást, amelynek a zsidókat képviselő Eötvös Károly volt a főhőse?

1955-ben Pabst nem másról, mint Hitler végnapjairól készített filmet Utolsó felvonás címmel, hogy a széles nagyközönség számára ily módon is bizonyítsák, hogy a fél világot leromboló megszállott gonosztevő nem él, nem tűnt el, hanem nyomorult halált halt egy berlini bunkerben.

G. W. Pabst történetét és elhajlását – azt, hogy a józan észre nem hallgatva visszatért a náci Németországba – most éppen Daniel Kehlmann dolgozta fel a Mozgókép című regényben.

A bravúros német író, aki korábban Humboldt és Gauss felfedezéseiről, de Tyll Eulenspiegelről és a harmincéves háborúról is regényt írt (A világ fölmérése, Tyll), ebben a könyvben az alábbi mondatokat adja Pabst szájába:

„Mindig furcsa időket élünk. A művészet sosem odaillő. Keletkezésekor mindig fölösleges, de később, visszatekintve, az az egyetlen, ami számít.”

Bár sokszor halljuk, hogy egy életművet önmagában szabad csak megítélni, és a körülmények vagy az alkotó személye, szívjósága nem számít, Pabst filmográfiája mellett legalább olyan érdekes a fausti paktuma. Meg persze az, hogy nélküle – és Louise Brooks nélkül – Mia Wallace talán más frizurát viselne.