Az utolsó álomban elbeszéli anyja halálát, egy-két lényegtelennek tűnő művészi munkáját, és közread egy rakás furcsa novellát, amivel nem tudunk mit kezdeni azontúl, hogy remekül szórakozunk rajtuk.

Pedro Almodóvar egyike azoknak a független filmeseknek, akiknek sokkal többen ismerik a nevét, mint a munkáit. De míg a többség szemében David Lynch túl bizarr, Alexandro Jodorowsky túl érthetetlen, Luis Buñuel túl régi, Werner Herzog meg túlságosan csodabogár, a szintén ikonikus státuszú Almodóvart nem vádolhatjuk azzal, hogy nem keresi a közönség kegyeit. Persze bőven van talány körülötte: egy homoszexuális férfi, akit szinte minden alkotásában a Nő érdekel – olykor az anyja, olykor mások a szebbik nemből, ha nem is mindig a teljes összeomlás szélén –, egy európai művészfilmes, akit sokszor azzal vádolnak, hogy szappanoperát gyárt szélesvászonra, csakhogy mindig beletesz az alkotásaiba annyit a morbidból és a szürreálból, hogy azt összetévesszük a „lélek” nevű alkotóelemmel. (Kétségkívül a művészi alkotások kifelejthetetlen része.) Egy biztos, van, aki szereti Almodóvar filmjeit, van, aki nem, de a legtöbben nem sokat láttak belőlük.

Kézenfekvő lenne hát, hogy – akárcsak David Lynch, akinek pár éve megjelent az (ön)életrajza Aminek álmodom címmel – megszülessen a könyv, amely segít eligazodni az Almodóvar-életműben, amelyről nem állítjuk, hogy lezárult, de azt igen, hogy a 74 éves rendező alkotásai javát már elkészítette. Az utolsó álom azonban nem az a könyv.

Az idén megjelent kötet a filmrendező 1967 és 2003 között született rövid novelláit foglalja egybe, amelyek egész eddig egy fiókban lapulhattak valahol.

Úgy tudjuk, hogy Almodóvar hűséges asszisztense menekítette meg őket. „Nem követtem nagy érdeklődéssel a sorsukat. Azt gondoltam, az írásaim kamaszosak, problémásak, de amikor újraolvastam őket, nem tűntek rossznak. Láttam magam bennük. Ugyanaz maradtam ennyi idő után is” – mondta az El Paisnak adott interjúban. Szóval az írások, bármennyire is fésületlenül mutatnak egyetlen kötetben, megjelentek a Pedro Pascal és Ethan Hawke főszereplésével forgatott rövidfilm, az Extraña forma de vida (Furcsa élet) bemutatója után.

Ha valaki tényleg szereti Pedro Almodóvart, tetszeni fog neki. Ha valaki nem ismeri őt, de tetszett neki a BoJack Horseman alkotójától, Raphael Bob-Waksbergtől megjelenő Aki még romjaidban is szeret abszurd humora, tetszeni fog neki. Ha valaki Salinger tömény elbeszéléseit felhigítaná valami édessel, tetszeni fog neki. Ha valaki nem emlékiratokat vár, akkor tényleg nem fog csalódni ebben a könyvben.

A rendező már a bevezetőben leszögezi, hogy kiütést kapna egy olyan könyv láttán, amely teljes egészében az ő személyéről szól.

Itt-ott azért belelátunk az ő életébe – vagy legalábbis életének egy mozzanatába.

A címadó novella édesanyja haláláról szól, ebben a rendező azt is bevallja, hogy a történetmesélői tehetségét tőle örökölte. Anyja ugyanis azzal keresett kis pénzt, hogy az írástudatlan szomszédoknak megírta és felolvasta a levelezését, és ilyenkor rendszeresen megesett, hogy a rokonok által írt üdvözlőlapok tartalmát megtoldotta egy-két jóleső mondattal. „A szomszédasszonyok ezt észre sem vették, mert a hozzáadott részek rendre az ő életük meghosszabbításáról szóltak, és a felolvasás után mindig nagyon boldogok voltak.” Amikor a fiú megkérdezte az anyját: „Miért azt olvastad, hogy gyakran eszébe jut a nagymamája, és hiányzik neki. (...) A levélben szó sem esik a nagymamáról!” Az anyja így felelt: „De láttad, mégis hogy örült neki!”

A filmrendező pedig megállapítja, amit a filmjeiről is elmondhatunk:

„Ezek a rögtönzések nagy tanulsággal szolgáltak számomra. Megteremtették a különbséget valóság és fikció között, és megértették velem, hogy a valóságnak szüksége van a fikcióra, hogy teljesebb, kellemesebb és élhetőbb legyen.”

A legtöbb írással kapcsolatban azonban csak sejtjük, hogy Almodóvar hozott anyagból dolgozott: a kötetet indító A látogatást az egyházi iskolában töltött kamaszkor, az Egy szexszimbólum vallomásait pedig a showbizniszben eltöltött hosszú évek inspirálták. Egyik-másik történetből akár film is lehetne. Mondjuk a Miguel élete és halála című novellából talán nem, mert az éppen olyan, mintha a Benjamin Buttont kereszteznénk a Mementóval: egy olyan furcsa világban játszódik, amelyben az emberek élete a halálukkal kezdődik, és nem öregszenek, hanem fiatalodnak. (Tisztázza a plágium vádját, hogy a novella mindkét filmnél korábban készült, a hatvanas években. Igaz, a Benjamin Buttonról szóló történet szerzője F. Scott Fitzgerald.)

Egy interjúban Pedro Almodóvar azt mondta, a filmjeiben sokkal többet elárul magáról – kijelentése a Fájdalom és dicsőség ismeretében persze nem meglepetés –, és furcsállja, hogy az olvasói egy könyvtől várják azt, hogy akkor most majd megismerik a színészek mögé rejtőző alkotót. Hogy Almodóvar mennyire nagy kedvvel dacol ezzel az elvárással, az semmiképpen ne tántorítsa el az olvasót:

a könyvvel jól fogja érezni magát, még akkor is, ha az utolsó oldal után sem tudja pontosan, mit is olvasott.

Pedro Almodóvar: Az utolsó álom. Athenaeum Kiadó, 2023. 192 oldal. 4999 Ft