Pinokkió történetét mindenki ismeri: a faragatlan fabábu, minden rossz szél játékszere, aki nem tud ellenállni se a jónak, még kevésbé a rossznak, de csak megtanul szerető, önfeláldozó és fegyelmezett kisfiúnak lenni, jutalmul pedig valódi testet, lelket, szívet kap. Carlo Collodi először 1881-ben, folytatásokban közölte a kis „burattino” kalandjait, ami aztán könyvalakban a Biblia után a világ második legtöbbször kinyomtatott kötetévé vált, a Disney 1940-es rajzfilmfeldolgozása pedig tömegekhez jutott el, és azóta is újabb és újabb adaptációi készülnek.

A legutóbbi, Guillermo del Toro stop-motion animációval készült alkotása azonban különlegesen gyönyörű és mély – a film a Netflixen látható.

Talán nem meglepetés, hogy Del Toro, akinek a horrorhoz, a noirhoz és különféle szörnyszülöttekhez látható affinitása van, nem fog popcorn-kompatibilis matinémozit csinálni.

Ez a Pinokkió valójában felnőtteknek szól.

A cselekmény a két világháború között, az olasz fasizmus idején játszódik. A kicsiny faluban, ahol Dzsepettó él, tapintható elegyet alkot a keresztény, a kispolgári és a fasiszta értékrend. Pinokkió a film egyik korai, szépen komponált jelenetében rögtön rákérdez, hogy ha a templom oltára felett függő fabábot – a Krisztus-feszületet – tisztelik és imádják a népek, akkor őt, aki éppígy fabábu, miért nem fogadják el. A kispolgári értékrendet a saját fontosságától eltelt tücsök, Sebastian képviseli, aki egy kényelmes faodúban hozzálát saját memoárjainak megírásához; véletlenül éppen abban a fenyőfában, amiből később Dzsepettó Pinokkiót faragja. A kispolgár ismertetőjegye – tudniillik, hogy nem meggyőződésből, inkább saját hasznát remélve viselkedik jól és szabálykövetően – jól domborodik abban a jelenetben, amikor a Kék Tündér megbízza őt Pinokkió felügyeletével, bármilyen kívánságáért cserébe. A tündér Del Toro filmjében ezúttal angyal, mégpedig transzcendens, mindent betöltő lény, hasonló a bibliailag hiteles leírásokhoz.

Del Toro bátor húzása, hogy Pinokkió történetén keresztül a fasizmust analizálja. Míg Carlo Collodi fő mondanivalója az oktatásh fontosságának, az olasz csizma szellemi felzárkóztatásának hangsúlyozása volt, a filmrendezőt jobban érdekli, mit jelent faragatlannak vagy épp jól faragottnak lenni egy olyan rendszerben, amely az erőt, az erkölcsöt, a nagyságot hirdeti, de sötét és erőszakos. Első felbukkanásakor Pinokkió ijesztő jelenség: abbéli örömében, hogy él és mozog, tör-zúz, késekkel, baltával dobálózik; féktelen erő egy fékekkel teli világban. A helyi erős ember, aki karlendítéssel üdvözöl papot, ácsot és orvost, éppenséggel a rendre hivatkozva sürgeti, hogy Pinokkió iskolába járjon. A fasiszta morál hirdetője elpusztíthatatlan lényt, tökéletes katonát lát a fabábuban, Pinokkió ugyanis valóban halhatatlan: hiszen hogy is halna meg, ha valójában nem él igazán. A film egyik legsötétebb epizódjában Pinokkió és vásott barátja, Kanóc nem Szamárföldre, hanem egy katonai kiképzőtáborba kerülnek. Így válik teljessé Pinokkió bizarr, élő élettelenségének hármas jellemzője: az egyház szemében szörnyszülött, a cirkuszigazgató szemében látványosság, a hadsereg számára pedig gyilkológép.

És ezután következik csak Del Toro legeredetibb, legalapvetőbb kiegészítése a Pinokkió-történethez. Ebben a filmben

a fabábunak négyszer meg kell halnia.

Az első három alkalommal rögtön vissza is tér az alvilágból, a szfinx-szerű alvilági lény azonban elmondja neki, hogy örökléte valójában átok:

Az egyetlen, ami értékessé és jelentőssé teszi az emberi életet, az, hogy milyen rövid.”

Pinokkió élete életszerű, de hiányzik az egyetlen lényegi komponense: a vége. Végül a fabábu választás elé kerül. Megmentheti az apját, de halandóvá válik.

A fabábu történetének Del Toro-féle átirata rímel a krisztusi sorsra is, aki halandóvá, emberré vált, és saját szabadsága révén megmutatta, milyen szabadon élni. Pinokkió azt is megmutatja, mit jelent az abszolút szabadság. Miközben a fasiszta cirkuszigazgató és Mussolini azt ígéri a tömegeknek, hogy levágja róluk a tartózsinórt, és nem lesznek többé marionettbábuk, valójában éppen a zsinórt kínálják a szabadság hazugságával. Pinokkió viszont rájön, hogy ahhoz, hogy szabad legyen, másokhoz kell kötnie magát. Dzsepettóhoz, akit szeret.

Pinokkió, aki az első képkockákon ijesztően hajlékony, szabadon csetlő-botló, bárdolatlanul romboló bábfigura volt, és akit a cirkuszban azért csodáltak, mert fabáb létére zsinórok nélkül mozog,

végül megtalálta azt a kötelet, ami megtartja az életben.

Ezt a filmet látni kell, és hallani is, az eredeti, angol szinkronban ugyanis olyan színészek hallhatók, mint David Bradley, Ewan McGregor, Christoph Waltz, Tilda Swinton, Cate Blanchett és John Torturro. Del Toro az eddigi Pinokkió-feldolgozások legérdekesebb, legtöbb gondolatot ébresztő darabját készítette el – nagyobbacska nézőknek.