Jack Kerouac szélesvásznon? Joyce-adaptációt készít Tarr Béla? Nádas Péter iMAX szemüveggel? Buddy Endre szerint sok-sok kiváló regényfeldolgozást készítettek filmesek, de az egész mégiscsak olyan, mintha le akarnánk festeni egy szimfóniát. Nem menne. És nem hallanánk.
Ma a kultúránk elsődleges narratív – történetmesélő – művészete a film. Ezt még azok is elfogadják, akik bibliománok, tintát sírnak, és az arcuk szomorú versek nyomait hagyja a papírlapokon, amikkel a könnyeket törölgetik. Még véletlenül sem akarok felülni a „könyv jobb volt!”-vonatra, hiszen vannak örökérvényű filmek, ahogy vannak „elmegy”-filmek, vannak eldobható filmek, vannak filmek, amik annyira rosszak, hogy már jók, és vannak rossz filmek is, amiket az sem ment meg, hogy rosszak.
És ha egy filmre azt mondod, hogy látnod kell, haver, mert kötelező, azzal meghozod hozzá a kedvet. Ha egy könyvre mondod, hogy olvasni kell, mert kötelező, rögtön érkezik a gyanakvó válasz: „Hanyadik osztályban?”
Az emberek filmeket néznek, ha fáradtak, filmeket néznek szex előtt és szex után, utazás közben és álmatlanságtól szenvedve, és van úgy, hogy egy közepesen rossz film is megteszi.
Így megy ez! Viszont nincsenek már filléres, papírkötésű ponyvák, amiket a hátsó farmerzsebbe méreteztek, és amelyeket annak idején maga az író sem olvasott el kétszer. Változik a világ.
Az igazán nagy könyvekből (és itt most művészi nagyságra gondolok) ritkán lehet ugyanolyan jó filmet készíteni. (Vagy ha igen, a kettő általában gyökeresen eltér valamiben.) Vegyük rögtön az amerikai klasszikust, A nagy Gatsbyt, amit még magyarra fordítani sem egyszerű, és sem a Robert Redford, sem a Leonardo DiCaprio főszereplésével forgatott feldolgozások nem pontosan arról szólnak, ami a regény. Nem éreztem azt, hogy a filmrendező szíve úgy dobogna ott Jay Gatsbyben és Nick Carrawayben, mint ahogy Fitzgeraldé dobogott (Hemingway tanúsága szerint) a két főhősben. No meg lehetetlen átadni ezt a gyönyörű fitzgeraldi gondolatot –
„(…) milyen valótlan a valóság, és hogy a világ sziklaszilárdnak vélt biztonsága tündérszálakon nyugszik”
–, ha közben több száz díszletes és kellékes dolgozik, hogy a mozivásznon a valóság valóságosnak tűnjön.
Vannak írók, akik fanyalogtak vagy egyenesen dühöngtek, amiért filmre vitték a műveiket. Salinger, miután 1949-ben giccses adaptációt készítettek egy elbeszéléséből, kikötötte, hogy nem készülhet mozi a Rozsban a fogóból (Zabhegyező, a makacsok kedvéért), és élete végéig megvetően beszélt a filmről mint olyanról, pedig sokat fogyasztott belőlük.
Truman Capote azt mondta az Álom luxuskivitelben feldolgozásáról, amelyben Audrey Hepburn játszotta a főszerepet, hogy hánynia kellett tőle.
Ken Kesey azt sérelmezte, hogy a Száll a kakukk fészkére filmváltozata nem a magát süketnémának tettető indián, hanem McMurphy (Jack Nicholson) perspektívája érvényesült. Stephen King hírhedten utálja Kubrick Ragyogását, pedig milyen jó. Dragomán György meg fintorgott, amikor A fehér királyból nemzetközi koprodukcióban film készült, de udvariasan csak annyit mondott: „az én könyvem, az ő filmjük”. Pedig nem volt jó adaptáció.
És vannak írók, akik hálásak a mozinak. Philip K. Dick meghatódva köszönte meg Ridley Scottnak a Szárnyas fejvadászt: „Az életem és a művészetem ezzel a filmmel lett teljes” – mondta állítólag. És ki olvasná ma a Harcosok klubját, Chuck Palahniuk 1996-os regényét, ha David Fincher nem csinál belőle sokkal jobb filmet? Arról meg fogalmunk sem volt, hogy Spielberg Cápája is regényanyagból készült. Miért lenne?
És vannak a regények, amelyekből természetüknél fogva nem készül film. Nem készül mozi Joyce műveiből, sem a kortárs nagyregényekből, a 2666-ból, a Végtelen tréfából vagy Nádas Péter kőtábláiból (Párhuzamos történetek, Világló részletek). Alig hiszem, hogy Jack Kerouac Útonja működne a vásznon, pedig megpróbálták, kudarc lett a vége.
Egyre többször hallom azt olvasóktól és kritikusoktól (!), hogy ez vagy az a könyv azért jó, mert filmszerű. Olyan könnyű volt elképzelni! Huszonnégy képkocka pörgött egy másodperc alatt.
Mintha az olvasóban nem történne több olvasás közben! Dehogynem történik.
Anthony Burgess írta valahol, hogy a regényírók, miként a költők is, az emberi nyelv közegében dolgoznak, a nyelv minden tévedése, kettőssége, játéka, izgalma érdekli őket. A középszerű írók azok, akik a nyelvet kényszerű szükségnek tekintik, csak eszköznek ahhoz, hogy az olvasó fejében pörögjenek a képkockák.
Vannak tehát fantasztikus filmek és fantasztikus könyvek. Buddy Endre igyekszik a legjobbakra hajtani.
