Ha földönkívüli tudósok csapata alapos megfigyelés alá vonná a Földet és lakóit, tehát minket, bizonyára vaskos fejezetet írnának a kőolajról a rólunk szóló könyvben. Az olaj a világ legféltettebb, legnagyobb szeretettel dédelgetett ásványkincse, amely éppoly bizarr mint anyag és mint jelenség, amellyel a világgazdaság alá van dúcolva. Az ember leböki hatalmas fúróit 15-20 kilométer mélyre a földkéregben, hogy a varázslatos folyékony dzsúszt felhozza a felszínre – és az autók felbőgnek, a repülők a levegőbe emelkednek, nem mellesleg háborúk robbannak ki a geológiai törésvonalaknál is súlyosabb gazdasági érdekhatárok mentén.

Utánanéztem.

Egy-egy kőolajmező létrejöttéhez röpke egy-két millió év szükséges.

Volt, hogy úgy gondoltuk, a kőolaj még mélyebben lerakódott telepekből tör a felszín felé, de a legmeggyőzőbb elmélet szerint a folyékony arany, amivel most a kocsinkat tankoljuk, egy-két millió éve még tengeri planktonok, egysejtűek, bogarak, növények voltak, megtaláltuk a lelőhelyeken a maradványaikat. Élőlények, mint mi, még ha felfoghatatlanul primitívebbek is. De mégis velük kezdődött itt a Földön az élet.

Nem tudom, hogy törődnek-e vele a földönkívüliek, akik a Földet tanulmányozzák, hogy az ember millió esztendős fosszíliával tankolja az autóját, a luxusjachtját és a repülőgépeit, vagy csak bevésik a könyvükbe ezt is a többi adat mellé.

Egy városi autónak 16 kilométert kell megtennie, hogy megegyen egy liter olajat. Ez negyed óra kocsikázást jelent. Minden egyes liter üzemanyag mintegy 270 kilogramm ősi tengeri életet tartalmaz. Minden liter üzemanyag elégetésével 2,5 kilogramm szén-dioxid kerül a levegőbe, ami felmelegedést és az óceánok savasodását okozza.

Sokféle kőolaj van finomságukat, kémiai szerkezetüket, állagukat tekintve. A nehézolajban a szén és a hidrogén hosszú láncokban kapcsolódnak egymáshoz, a könnyűolajban ezek a láncok rövidebbek, az anyag olyan folyékony, akár a víz. Lehet savanyúbb vagy édesebb attól függően, hogy mennyi kén tartalmaz. A savanyút finomítani kell, különben az emberi testben szív- és tüdőproblémákat, a levegőben szmogot és savas esőket okoz. Persze ezek a problémák fennállnak a finomított változat esetén is – de ne legyünk finnyásak. A gépeknek működniük kell valamivel.

A világban persze mindenhol másféle olajat nyernek ki a föld alól. Most, a háború miatt az Egyesült Államoknak Venezuelában és Irakban kell körülnéznie, ha pótolni akarja az orosz nyersanyagot.

S miközben Ukrajnában emberek százai halnak meg nap mint nap, a világ a pénztárcájához nyúl, hogy összeszámolja, mi az, amivel még nem veszíthet nagyot.

A Wordometer szerint a Föld lakosai naponta 100 millió, évente 36 milliárd hordó olajat használnak el. 47 évre elengendő, ami megmaradt a felszín alatt. Kedvem sincsen számba venni a környezeti hatásokat, de muszáj: egy hordó nagyjából 120 liter, ami 300 kilogramm szén-dioxidot jelent. Az annyi, mint napi 30 milliárd kilogramm szén-dioxid.

Megfigyeltem, hogy pár hete, mióta a háború és az infláció hatására világszerte megugrott az üzemanyag ára, politikai pártokon és világnézeteken átívelő aggodalommá vált a szénhidrogénes energiahordozók ügye. Nem az, hogy károsak a környezetre, lélegezhetetlenné teszik a városainkat és melegítik a légkört.

Aggódunk, hogy lesz-e elég, lesz-e olcsón.

Aki mást mond, aki mást mond, aki az ember hosszútávú érdekeit nézi, az rögtön megkapja, hogy nem most van ennek az ideje. Pedig két éve, amikor Bident megválasztották, az új kabinet 2 billió dolláros környezetvédelmi tervet hirdetett meg. Rövid pillanatokra úgy tűnt, jó változások kezdődnek. Lassan, de megtanultuk, hogy húsz-harminc év múlva vége lesz annak az ökoszférának, aminek pusztulását ma is jól látjuk. Lassan, de felfogtuk, hogy ez a jövőnk.

Aztán kelepcébe kerültünk. Egyik lábunkra az olajár-növekedés, a másikra, arra már jóval korábban, a környezetpusztulás harapófogója került. Dönthetünk, hogy melyik lábunkat rágjuk le. És biztos vagyok benne, hogy azt választjuk, amelyik rövid távú enyhüléssel kecsegtet. Amikor először tűnt úgy, hogy a covidnak vége, és már az is látszott, hogy a válság földindulásszerű világgazdasági átrendeződéseket hozhat, támadt egy röpke gondolatom. Nem, nem mondtam meg semmit előre. Csak egy röpke gondolat volt. Ennyi:

nem volt még olyan a történelemben, hogy egy válságot nem háborúval akartak volna megoldani.

Az Ukrajnában pusztító orosz háború a Föld védelmének ügyét is újabb évtizeddel hátráltatja. A világ a pénztárcáját markolja, aggasztja, hogy egyre vékonyabb. Az nem aggasztja, hogy a Földön a zöldfelületek is egyre vékonyabbak, az évmilliók alatt kialakult biodiverzitást felváltják a monokultúrák, a hosszú táplálékláncokat a monokultúrákhoz tartozó paraziták. Hogy egyre gyatrább lesz a minősége annak az életnek, amiért egymással harcolunk.

Minket, akik a kilencvenes évek után születtünk jobban érdekel. Mi még a csattogós lepkét toltuk, amikor szembesítettek vele, hogy a Föld melegszik, pusztul, és katasztrófa közeleg, ha nem teszünk semmit.

A tizen- és huszonévesek 77%-a fél a jövőtől.

Most pedig, nem először és nem utoljára végignézhetjük, ahogy öreg faszik szabotálják a jövőt. Mi úgy számítunk, hogy élni fogunk 2050-ben, Putyin nem.