A Partizán péntek esti showműsorában Kis Ádám – nagyon helyesen – eltolta magától, hogy a magyar standup-humoristákat George Carlinhoz meg a műfaj amerikai klasszikusaihoz hasonlítsák. Azt mondta, ez alma a körtével, már csak azért is, mert Amerikában amerikaiak ülnek a nézőtéren, itthon meg magyarok: más az ingerküszöb, más a kulturális környezet.

Nem volt egyszerű dolga, mert már a műsor első perceiben akadt egy úriember a közönség soraiban, aki kifejtette, hogy Kiss Ádám, hm-hm, ő inkább a műfaj amerikai változatáért, főként Louis C.K.-ért rajong. És ha őszintén vagyok, én is vele értek egyet, akkor is, ha tudom, hogy amikor amerikai humoristákat hallgatok, nem a saját kultúrámnak vagyok részese, inkább csak bekukucskálok valamibe, ami rajtam kívül áll és örökké kívül lesz.

De miért is más az amerikai standup, mint a magyar?

Kézenfekvő lenne, de a választ nem elég pusztán az amerikai szórakoztatóipar globális hegemóniájában megtalálni. Pedig az alapvetően igaz, hogy Hollywoodnak szinte monopóliuma van abban, hogy milyen filmeket fogyasztunk, a zeneipar nagyja szintén az Egyesült Államok gyomrát fekszi, a showbiznisz ilyen mértékű prosperálása pedig a humorszakmát is magával rántja. Az amerikai standup sikerének első garanciáját a legkisebb keltetők, a többnyire New York-i székhelyű comedy clubok, a Comedy Cellar, a Gotham jelentik, amelyek valamelyikében a kezdő humoristának alkalma van tanulni, kísérletezni és belerázódni a közönség előtt végzett mutatványba. Ez egy olyan színtér, ahová a tapasztalt öregek is szívesen visszanéznek. Nem véletlenül beszélt arról többször Louis C.K., Joe Rogan, Dave Chapelle vagy Norm MacDonald, hogy a „pincében” fellépni az igazi: ez az a terület, ahol a komikus újra és újra megmérettetheti magát.

Ha ez megvan (bár van másik út is persze, a tv-show írógárdából kiválni és szólóba menni), akkor lehet egész estés specialt, tévésorozatot, podcastot, tévéshowt csinálni. Ez azonban már nem standup.

A standuphoz tényleg csak egy mikrofon kell, a mikrofonhoz pedig mondanivaló. Ez az, amiben az amerikai humoristák jobbak.

Ha olyan komikusokat keresünk, akik mély mondanivalóval rendelkeznek, a Partizánban is emlegetett

George Carlin

tankönyvi példa. A humorista, aki a hatvanas évek végén, nagyjából a hippimozgalom virágzásával együtt vált öltönyös, vonal mentén vasalt fellépőből hosszú hajú, farmernadrágos lázadóvá, nemcsak szórakoztatója, hanem ikonja is volt a hetvenes évek ellenkultúrájának. Amikor a Reagan-adminisztráció idején az amerikai hadsereg fegyverrel „exportálta a demokráciát” a harmadik világba, Carlin a háború ellen szónokolt, és nem riadt vissza olyan konteószagú, mégis vitathatatlanul érvényes kijelentésektől sem, minthogy a háború egyetlen nyertesei a fegyvergyártók, az uralkodó osztály egy, és csak a szavazóközönség oszlik jobbra és balra. Carlin, kopaszfoltja alatt a jellegzetes lófarokkal, afféle modern Szókratész volt, aki metsző cinizmussal beszélt a közügyekről. „Kapard meg a cinikus embert, és fedezd fel, hogy valójában kiábrándult idealista” – hangzott a vastagon baloldali értékeket valló humorista egyik bölcsessége.

Másik kedvencem, a 32 évesen elhunyt

Bill Hicks

olyan volt a komikusok között, mint egy francia entellektüel a mészfoltos kőművesek gyűrűjében. Ő az a humorista, aki cigarettával a kézben, nyugodt hangon, rendkívül lassan bontogatta ki a poénjait, amik akkor is ütöttek, ha nem voltak kifejezetten harsányak. Hicks monológjait cseppnyi nihilizmus, cinizmus, értelmiségi gúny lengte körül, ugyanakkor hasonló bölcsesség, mint Carlin esetében. Egy ízben arról beszélt, hogy miért van az, hogy a drogokról szóló hírekben mindig csak a balszerencsés eseteket emelik ki. Miért nem számolnak be arról is, hogy:

Ma egy beLSDzett fiatalember ráébredt, hogy az anyag pusztán lassan vibráló energia, és mi egyetlen tudat vagyunk, amely szubjektumokként érzékeli önmagát, és nincsen halál, az élet pusztán álom, és mi a saját képzeletünk termékei vagyunk... És most jöjjön Tom az időjárással!

Tavaly, amikor eltávozott közülünk

Norm Macdonald,

az összes humorista kolléga elmondta, hogy ő volt a legnagyobb. Macdonald, aki a Saturday Night Live egykori tagjaként milliárdos lehetett volna, ha akar, megmaradt az orosz irodalom olvasásánál és azoknál a poénoknál, amik nehezen adják magukat. Hozzá kötődik az egyik legjobb, de biztosan a legjobb előadást igénylő vicc, a Moth Joke is, ami a Conan Showban hangzott el – hogy emlékeztessen rá, egy vicc előadása esetén az út fontosabb, mint a cél.

Dave Chapelle

évek óta fejlődik és változik, előadói stílusa jó példa arra, hogyan lehet valaki egyszerre humorista és a józan ész mellett érvelő „tanító” is. Ehhez persze nem feltétlenül kell mindig egyetérteni azzal, amit mond. Az utóbbi években több botrányos momentuma is volt, főként transzfóbiával vádolták. Valójában Chapelle nem állt be az identitáspolitika legviharosabb bilijének számító transzkérdésbe, megszólalásaival inkább azt próbálta közvetíteni, hogy a kérdés okozta indulatok jóval nagyobbak, mint a kérdés fontossága. Nem is erről érdemes beszélni Chapelle munkássága kapcsán. Pár nappal ezelőtti fellépése a Saturday Night Live-ban jól mutatja, miféle humorista ő: miközben beszélt zsidókról, antiszemitizmusról, Kanye West vitatható elmeállapotáról és konteóhívőkről is, sikerült úgy okosnak maradnia, hogy nem billegett el egyik irányba sem politikailag. Lényeglátó volt, amikor Trumpról beszélt: „Azt mondta a fickó, azért tudja, hogy a rendszer manipulált, mert ő is használja. Azt a mindenit! És miután ezt elmondta, visszament a házba, és játszotta tovább a játékot!” Chapelle legjobb percei viszont azok, amikor szinte egyáltalán nincsen nevetés a színpadon. Egyik estjén egyebek között arról beszélt, hogyan akart leleplezni egy utcai bűvészt, aki mutatványával elnyerte tőle a pénzét. Amikor rájött, hogy mi a trükk, ordítani akart, hogy senki ne dőljön be, ez csak átverés! De valaki leintette; a hosszú történet végén a nagybetűs tanulság:

sose állj egy férfi és az ő aznap esti vacsorája közé.

A szavait nevetés nem, de hálás taps követte. Chapelle jó példa arra, hogy az igazán magvas mondanivalóhoz előadói hitelesség és türelem szükséges.

Az amerikai humor különleges nagyágyúinak listáját végül egy kakukktojásnak beillő fiatalemberrel zárjuk.

Bo Burnham

vicces dalokkal indított a YouTube-on, majd elkezdett special-öket csinálni, amik már kezdetben túlfeszítették a hagyományos standup kereteit. Burnham egy ADHD-s gyerek vehemenciájával képes a leghétköznapibb dolgokról beszélni, például arról, hogy mi van, ha a szendvicsben eltérő méretű sajtot és a salátát talál, hogy aztán rátérjen arra, hogy más egyéb sem passzol az életben. Mondjuk a boldogság és a hírnév aránya, ami az ő esetében az utóbbi javára billen, és csak az motiválja, hogy a közönségnek megadhatja, amit magának nem mindig sikerül: a pillanatnyi örömöt. Egy másik dalában („Kill Yourself”) arról énekel, hogy a popdalok szerint lehetünk bátrak és cselekvők, és akkor minden oké lesz. Csakhogy a fogas kérdés az, mi van, ha ez nem jön össze. Ha csakis ebben hiszünk, akkor kudarc esetében meg kéne ölnünk magunkat – szól a rendkívül szarkasztikus szöveg. Bo Burnham eddigi karrerjének koronája az Inside című film, amit a Netflix számára készített 2021-ben, a pandémia alatt.

A Partizán interjújában Kiss Ádám azt mondja, a közönség mást vár egy hazai komikustól, mint egy amerikaitól; ez minden bizonnyal igaz. Már csak az a kérdés, hogy melyik lesz előbb, a tyúk vagy a tojás: előbb az igény születik meg az olyan komédiára, ami a nevettetés mellett a mély, komplex reflexiókat is magával foglalja, vagy jön valaki, aki mindent megadja, és képes magához emelni a hallgatóságát. Mert az bizonyos, hogy a standupban hatványozottan igaz, ami egy jó regény vagy film esetében is alapvetés: a jó mondatokat, az igazán mély mondanivalót nem lehet a semmibe ejteni, azoknak meg kell ágyazni. És ez a megágyazás egyszerre jelenti a közönség kíváncsi várakozását, a kulturális környezetet, de a humorista hozott anyagát is, amiben ideális esetben egyszerre vannak cukorkák és vitamintabletták.

Amik kényeztetnek, szórakoztatnak és amik építenek, gyógyítanak is.

Borítókép: Youtube / Partizán