Amikor két éve Tarantino megcsinálta második legtöbb bevételt hozó filmjét, a Volt egyszer egy… Hollywoodot Brad Pittel, Leonardo DiCaprióval és Margot Robbie-val, nem egy vád és kritika érte: hogy a régi macsó Hollywoodot isteníti, méltatlan helyzetbe keveri Bruce Lee-t, túl keveset beszélteti a gyönyörű női főszereplőt, hogy céltalan nosztalgia az egész és a rajongott rendező végképp saját mitológiájába zuhant.

Meztelen női lábak celluloid filmen, hollywoodi sztori Hollywoodról, mert Hollywood valójában magáról mesél legszívesebben.

Annál is több volt az elismerő hang, mert a film tényleg valódi mozi, amit moziban volt érdemes megnézni. Amikor én néztem, akkor tényleg azt éreztem, hogy 1969-ben vagyok Los Angelesben, szól a Beatles, a Monkees, forognak a westernfilmek, közben pedig tombolnak a hippik, a szabad szerelem, suhannak a Cadillacek a széles utcákon, és a filmvilág Roman Polanskit sztárolja. (Még az sem zavart annyira, hogy az ellenkultúra mennyire kimarad belőle a mainstream javára, a hippiket csak szidják, és szóba sem kerül Jimi Hendrix, a Doors, Bob Dylan, Janis Joplin, Timothy Leary.) Azt már nem is merem elképzelni, hogyan nézte a filmet az a néző, aki valóban ott és akkor átélte azt a korszakot: valószínűleg időutazásként élte meg, a készítők ugyanis a magyar közönség számára dekódolhatatlan legkisebb részletig mindent korhű módon jelenítettek meg.

A filmben Tarantino egy csavarral megjavította az idővonalat is: az ő történetében Charles Manson hívei nem gyilkolják meg a szőke Sharon Tate-et, Polanski fiatal feleségét (miként az megtörtént 1969. augusztus 9-én), és mintha ezzel minden helyreállna: vége főcím, a régi Hollywood továbbél és velünk van.

Annak idején például szokás volt, hogy egyes közönségfilmeket aztán papírkötésű könyvben is kiadtak. Olcsó ponyvák voltak ezek, messze a valódi irodalomtól: arra jók voltak, hogy a néző, aki ezúttal olvasó, újra felidézhette a képsorokat, elüthette az időt. (Itthon is volt ilyen, Örsi Ferenc például annyira felbuzdult A Tenkes kapitánya sikerén, hogy megírta könyvben is, és biztos keresett pénzt vele… de azontúl minek?) Tarantino ehhez a hagyományhoz nyúlt most vissza – persze a 400 oldalas kötet nem csak merch-termék a film mellett –, és direkt arra kérte kiadóját, a HarperCollinst, hogy először jelenjen meg a puhakötésű, aztán a keménytáblás formátum.

A rendező valószínűleg hamar elkészült, ugyanis ismert arról, hogy előszeretettel dolgoz ki részletes hátteret a forgatókönyveihez. Akár az általa kreált kamufilmek szkriptjét is megírja, ha úgy tartja kedve. A filmváltozatot úgy hirdették, hogy szerelmeslevél Hollywoodhoz és a mozihoz, nos, ha így van, akkor a könyv egy jó hosszú „utóirat: szeretlek”.

Hogy felcsigázzalak, kedves Olvasó:

a könyvből kiderül, hogy…

… miként történt pontosan Bruce Lee és Cliff Booth (Brad Pitt) összetűzése.

… mit csinált Cliff Booth Olaszországban a világháborúban (embert ölt), illetve hogy valóban meggyilkolta-e a feleségét (ezt nem árulom el).

… Cliff Booth imádja a feliratos európai filmeket, különösen Jean-Paul Belmondót a Kifulladásigban, illetve Akira Kurosawát.

... mégis miféle jószág a kaszkadőr  pitbullja, Brandy (nem spoilerezek, de jó lesz!).

… mi volt Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) középszerű westernfilmjeink szüzséje (középszerű szüzséi voltak, legszívesebben átugrottam volna őket).

… mi a bánatért olyan szánalmas Rick, és milyen szerepet játszik az önértékelésében egy, a szerepéhez az orra alá applikált harcsabajusz.

… miért lófrált Charles Manson a Polanski-villa kertjében (ez egy rövid, sokat sejtető, de homályos jelenet a filmben).

… miért szereti jobban Sharon Tate a Beatles-nél a Beatles-utánzatként létrehozott ostoba és kommersz Monkees-t.

A regény stílusát illetően azt kaptam, amire számítottam: ez egy ponyvaregény, csak éppen okosabb és ravaszabb, mint a ponyvaregények, ahogy Tarantino legtöbb filmje is olcsó műfajok magasra emelése.

Az, hogy jelen időben beszéli el cselekményét, szintén a ponyvaműfajhoz köti, illetve a filmforgatókönyvek dőlt betűs leírásaira. Hosszú filozofálásokra senki ne számítson. A regényíró és a filmrendező között ugyanis alapvető különbség, hogy míg a regényírónak szabad bölcselkednie, addig egy filmrendezőnek megkerülhetetlen feladata, hogy eldöntse, legyen-e a szereplője kezében bögre vagy ne legyen, fekete blúz legyen rajta vagy kék, és így tovább. Tarantino nem is irodalmi babérokra tör. Vannak hosszú oldalak, amikor egyszerűen csak el akarja mesélni, milyen sorozatok, milyen filmek, milyen zenék mentek 1969-ben, milyen volt a lemezboltok, az olcsó mozik és az oldtimer kabriók dicső korszaka.

A könyv gyengesége éppen az, amiért sokan megveszik majd: a végén az volt az érzésem, hogy függelék maradt a filmhez, amelyet – igaz – szerettem olvasni. De szívesen vettem volna még pár oldalt a könyv legszerethetőbb szereplőjéről, Cliff Boothról, aki ezúttal a legkidolgozottabb karakterré vált. Arra meg különösen kíváncsi voltam, hogy miként írja le Tarantino a cselekmény legerőszakosabb és legizgalmasabb jelenetét, amikor Cliff beLSD-zve péppé veri a Manson-banda tagjait, de eddig a könyv nem jut el. Kár, pedig igazi írói kihívás lett volna.

A Once Upon A Time In… Hollywood egyelőre angolul olvasható, de gyanítom, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik (várhatóan az ősszel - a szerk.).

Aki már most rávetné magát, annak könnyű szívvel ajánlom.

Mivel a könyv gyakran alkalmaz filmes eszközöket (például cliffhangert), olvastatja magát, nem mellesleg remek humora van. Egy középszintű angoltudással már nekiugorhatsz, és mivel a filmet már úgyis láttad, nem tévedhetsz el benne.