Bármennyire is népszerű műfaj az életrajzi film, valójában kevés ugorja meg azt a lécet, ami felett tényleg klasszikusnak szabad nevezni. Az utóbbi években Freddie Mercury (Bohém rapszódia), Elvis Presley és Elton John (Rocketman) is saját filmeket kaptak, de mondhatjuk-e egyikről is, hogy vitathatatlan helyük van a nagy filmek között?

Az Amadeus, Miloš Forman 1984-ben bemutatott életrajzi filmje Wolfgang Amadeus Mozartról azonban ilyen mozi.

Amikor negyven éve bemutatták, nyolc Oscar-díjat nyert, a cseh származású rendező mellett Peter Shaffer az adaptált forgatókönyvért, valamint F. Murray Abraham az antagonista megformálásáért is hazavitt egy szobrocskát. (A főszereplő, Tom Hulce végül nem tudta beváltani a jelölését.)

Pedig az Amadeus azóta is újra és újra megkapja a kritikát, amiért tele van történetileg hamis adalékokkal. Ha nem lenne a film, nem terjed el (újra) a legendává lett rivalizálás Mozart és a kevésbé tehetséges Salieri között, és a zeneszerző zseniről sem lesz annyira hangsúlyos, hogy teli szájjal nevetve, fingós poénokon vihogva töltötte minden percét, amikor épp nem a Requiemet komponálta halálosan kimerült állapotban. Se szeri, se száma a historikus tévedéseknek, amikből Peter Shaffer felépítette a cselekményt: Salieri nem volt megkeseredett agglegény, felesége és nyolc gyereke mellett szeretőt is tartott, az a fajta alpári humor, amit Mozart leveleiből ismerünk, nagyon is jellemző volt a korabeli bécsi polgárokra. Az sem igaz, hogy halála után a Varázsfuvola szerzőjét jelöletlen tömegsírba dobták – igaz, mauzóleumot sem emeltek neki.

De talán nem is ez volt a film célja. Az Amadeus azért működik, mert a két zeneszerző rivalizálásán keresztül

azt a kérdést járja körül, hogy ki lehet-e érdemelni a zsenialitást.

Salieri úgy gondolja, hogy igen, és– a film szerint – egész életében mértéktartó, példás életet él, imádkozik, fogadkozik és gyón, erényeket gyűjt, és elvárja, hogy elnyerje a jutalmát. Erre itt van ez a mitugrász, komolytalan, élvhajhász Wolfgang, aki semmit se vesz komolyan, egy istentelen rocksztár, és mégis csodadolgokat komponál.

A film negyvenedik évfordulója kapcsán azonban az Amadeus egy feledésbe merült, izgalmas értelmezéséről ír a BBC, ami nem is áll olyan messze attól, amit az imént felvázoltunk. Lehet, hogy nem is 1784, hanem 1984 az az évszám, ami lényeges?

Miloš Forman számára, aki 1968-ban emigrált Csehszlovákiából az Egyesült Államokba, és a Száll a kakukk fészkére és a Hair nyomán új szintre emelte a karrierjét, az Amadeus kiváló alkalom volt arra, hogy Mozart és Salieri sötét történetén keresztül a hidegháborúról beszéljen. Nem véletlenül kereste meg Peter Schaffert azzal az ajánlattal, hogy dolgozzák fel a Puskin-alapanyagból készült drámát úgy, hogy valami egészen új szülessen belőle. Hogy mennyire érdekes projektnek tűnhetett Forman filmje, azt az is jelzi, hogy Mozart szerepére Mark Hamill és Kenneth Branagh is áhítozott, Salieri gúnyáját pedig majdnem Al Pacino öltötte magára, de Mick Jagger, Burt Reynolds és Donald Sutherland is szóba került.

A politikai felhangok Miloš Formantól semmiképpen sem voltak ellenére. Hiszen a Tűz van, babám! valami olyasmi a cseheknek, mint nekünk A tanú: zseniális szatíra, amibe egy egész korszak van belesűrítve. De a Száll a kakukk fészkére is az autoriter hatalom és a lázadó egyén ellenétéről szól. Pont arról, amit Forman a hazájában tapasztalt az 1968-as prágai tavasz előtt.

Az Amadeusban a Habsburg udvar a Szovjetunió allegóriája lehet.

II. Józsefet tehetségtelen, irigy tanácsadók veszik körül, akiknek nincs ellenükre Mozart elveszejtése, és teljesen hidegen hagyják őket az eredeti, újító és friss gondolatok.

A maszkabálok a keleti blokkban uralkodó paranoiára és a rendszert működtető maszkirovka-jelenségekre utalhatnak, Salieri kémje a KGB metaforája lehet. A féltékeny komponista még egy keresztet is eléget – ahogy a szovjet eszméhez is hozzátartozott az istenhit elvetése. (Egy anekdota szerint F. Murray Abraham mélyen vallásos olasz édesanyja teljesen kiborult, amikor meglátta a jelenetet a fiával. Úgy kellett győzködni, hogy nem ő, hanem egy statiszta hajította a tűzbe a feszületet.)

Talán nem is kell magyarázni, miért tudott azonosulni a páratlanul tehetséges, hazájából elüldözött filmrendező annyira Mozart karakterével. II. József oktondi kritikája, miszerint „túl sok benne a hangjegy”, azokat a féleszű kultúrpolitikusokat és cenzorokat idézte, akikkel egy kelet-európai alkotónak meg kellett küzdeni. Még a jelöletlen tömegsír is a 20. század két zsarnoki rendszerének módszereit idézi: Forman már csak tudta, hiszen a szülei holokauszt áldozatai voltak.

A dolog iróniája, hogy az Amadeus 1983-ban Prágában forgott. Az volt a megegyezés, hogy Forman, aki még persona non grata volt az országában, dolgozhat a filmen, de nem találkozhat politikai disszidensekkel és ellenzéki szereplőkkel. A rendezőt a házinénije figyelmeztette, hogy a telefonját lehallgatják, de talán magától is tudta. Besúgókkal volt tele a stábja, rendszeresen előfordult, hogy két autóval követték az övét.

„Ahogy a szocialista Prágában annak lennie kellett, Franz Kafka szelleme jelen volt a produkciónkban”

– írta önéletrajzában. Amikor Jiří Purš, a csehszlovák állami filmgyártás prominens alakja arról faggatta Formant, hogy van-e a forgatókönyvben olyan részlet, ami miatt az állampárt felvonhatja a szemöldökét, azt a választ kapta: „Nézd, hát ez a film Mozartról szól.”

F. Murray Abraham, aki az Amadeusszal párhuzamosan dolgozott A sebhelyesarcún, később elmondta, hogy Bécsen keresztül utazott Los Angelesbe, és rendszeresen átélte a cseh határőrök zaklatását. „És noha a csehek kicsavart humorral reagáltak mindenre, egy percre sem felejthettük el, hogy a kommunisták figyelnek minket.”

Az amerikai és a helyi stábtagok között lappangó konfliktus egyetlen egyszer tört csak felszínre: július 4-én, a függetlenség napján, amikor egy operajelenetet filmeztek a prágai operaházban. Amikor Forman „action”-t kiáltott, az amerikaiak kigöngyöltek egy csillagos-sávos lobogót, a zenekar pedig az amerikai himnuszt kezdte játszani. Sok cseh is felállt, de mintegy harmincan ülve maradtak. „Ők a titkosrendőrség tagjai voltak, a statiszták között megbújva.”

Paul Frazier filmtörténész így írta le a BBC-nek, mit jelentett az Amadeus 1984-ben:

„Salieri a szovjet Lada, amely Ford Mustang akar lenni. Nem lehet olyan nagy, mint Mozart, szóval megelégszik azzal, hogy aláássa és manipulálja. Ez volt a jó öreg Szovjetunió hozzáállása a Nyugat felé: ahelyett, hogy jobban lettek volna, megpróbálták minden lehetséges módon hitelteleníteni.”

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy az Amadeusra nem lehetne úgy tekinteni, ahogy eddig: mint ragyogó mozira az alkotóerőről és az isteni géniuszról. De az is biztos, hogy Miloš Forman filmje más lenne, ha más korban és politikai viszonyok között születik.