Én a Legyen Ön is milliomos!-on tanultam meg tévét nézni. Életkoromból adódóan nem láthattam az Álljunk meg egy szóra!, a Van benne valami vagy a Mindent vagy semmit egyetlen epizódját sem, de a nagypapám, aki maga is két lábon járó lexikon volt, el nem mulasztotta volna a Milliomos egyetlen adását sem, és én sem. Az egymilliós kérdésig általában biztosan tudta a válaszokat, az fölé meg ritkán jutottak játékosok. Nyolc-tíz éves gyerekként felfoghatatlan volt, hogy létezik valahol egy olyan tudásanyag, ami közös, és amit többé-kevésbé ismer az, aki ebbe a műsorba ellátogat.

A „Vágó Pista bácsi” szemmel láthatóan ismerte, és ismerte a nagypapám is. Apukám is ismerte, de néha megkérdezte a nagypapámat. Vagy fordítva. Én persze ritkán tudtam bármit, de megesett, hogy az ötödik kérdésig, a garantált százezer forintig én is eljutottam volna.

Amikor már a nagypapám sem tudta, mi a helyes válasz, akkor közelebb hajoltunk a tévéhez, és figyeltünk, és én azt gondoltam, ezt már tényleg nehéz. Tippeltünk, okoskodtunk, hátha eltaláljuk. Mi is épp olyan feszülten vártuk, hogy kizöldül-e a sárgán megjelölt válaszlehetőség, mint a játékos a stúdióban. Ma már bizonyára rákeresnénk a megoldásokra az interneten és teljesen elrontanánk a játék izgalmát.

De akkor még nem voltak okostelefonok, így az emberek kénytelenek voltak az agyukat használni online felhőként.

Bizonyára sok mindent tanultam a kvízműsorból, de hirtelen csak egyetlen dologra emlékszem, az sem a feladványokhoz kapcsolódik. Az őszes bajusz besárgul a kátrány és a nikotin hatására az orr alatt, ha az ember dohányzik. Ezt egy Vágó István-fotó nyomán fedeztem fel, és a nagypapám világosított fel a miértjéről.

Nem jó a világ dicsőségének elmúlásán túl sokat siránkozni, de abban biztos vagyok, hogy ez, amit általános műveltségnek nevezünk, lassan eltűnik vagy átalakul. Kevesebbet kell küzdeni a tudásért. Nem kell könyvtári cédulakatalógusban kotorászni, nem kell könyveket fellapozni egy-egy információért. Nem kell felhívni senkit. Nem kell megkérdezni senkit, aki tudja, és aztán elhinni neki, mert nincs más választásod. Sőt, az ellenkezőjét szoktam tapasztalni. „Erre én is rákeresek” – mondjuk, és fact-checkeljük az épp hallott tényeket.

Ami azt jelenti, hogy több információnk van, de kevesebb tudásunk, s főképp kevesebb bizalmunk egymásban.

Amikor az oktatás ügyeiről beszélünk, rendre felmerül, hogy magolni kell, vagy készségeket fejleszteni. Lexikális tudásra van szükség, vagy használható, mindennapi tudásra. Én pontatlannak érzem a kérdés felvetését: lexikális tudást nem lehet szerezni, ahogy lexikont sem lehet olvasni. Talán kevésbé szorulunk rá arra, hogy tudjuk, mikor került trónra II. András (1205), melyik bolygó holdja az Oberon (Uránusz) és ki volt Alekszandr Borogyin (zeneszerző). De a műveltség éppúgy összekapcsol, mint az anyanyelv. Anyanyelv 2.0. Azt mondani, hogy nem érdemes megtanulni semmit, mert úgyis ott van a zsebemben a telefon olyan, mint kijelenteni, hogy felesleges tudni, hogy kell futni, bicegve is odaérek mindenhova. Olyan azt követelni, hogy elég legyen megtanulni az adóbevallás csínját-bínját a földrajz vagy a történelem helyett, mint elismerni, hogy csak adófizetésre vagyok alkalmas, a világ szélességének, mélységének megismerésére már nem.

Nézni, hallani, olvasni, egyre sűrűbb hálót fonni, amin egyre több információmorzsa akad fenn. Figyelni, ahogy Vágó Pista bácsit figyeltük régen, arra gondolva, hogy talán a töredékét egy nap majd mi is tudni fogjuk.