Sokan imádják, mások szerint csupa klisé, alig jobb, mint Coelho. Vagy hát rosszabb, mert Coelho legalább nem nőgyűlölő. Újraolvastam a Zorbász, a görög című regényt, és nem bántam meg. De nem ugyanazt olvastam, mint először.
Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor először olvastam Nikos Kazantzakis Zorbász, a görög című regényét. A nagymamámnál találtam a szekrény mélyén, régi, talán a legelső magyar kiadás volt: azóta elajándékoztam. Akkor megragadott főhősének egyszerű, makacs filozófiája, miszerint az életet élni kell, és nem betűkből kiolvasni, a vágyaknak inkább engedni, nehogy szétrobbantsák az embert, az ösztöneink pedig talán azért ragadtatnak a legmagasabb és a legalantasabb tettekre, mert az isten meg az ördög valószínűleg úgyis egy személy.
Akkor még nem olvastam Nietzschét, nem jártam Görögországban, de a tengernél sem. És mit sem tudtam a nőkről (ha ugyan ma tudok valamit).
Nikos Kazantzakis világhírű regényének cselekménye néhány mondatban összefoglalható. Egy brit író – a narrátor – Görögországba megy, hogy lignitbányát nyisson. A Krétára tartó hajón találkozik egy különös férfival, akit nyomban felfogad: Zorbász harsány, napsütötte személyisége rögtön megragadja, hamar barátok lesznek. A kis faluba érkezve megismerkednek egy idősödő hölggyel, Madame Hortens-szel, akinek Zorbász fáradhatatlanul udvarol, valamint egy fiatalabb, gyönyörű özveggyel, akit nem fogad be a falu. A lignitbánya végül csődbe megy, de sosem az volt a cél, hogy üzletileg sikeresek legyenek: inkább az, hogy az elbeszélő életet tanuljon az ő Vergiliusától, aki kalauza lesz ebben a gyönyörű és rettenetes világban.
Most, hogy nyári szabadságomat Lefkada szigetén, Vassilikiben töltöm, elhatároztam, hogy újra elolvasom Zorbász regényét. Tíz év telt el, mióta találkoztam vele, bizonyára más élmény lesz, gondoltam a gyönyörű Agiofili tengerparton. Nekiduráltam magam, ahogy sort sor alá tapogattam, én is
Anthony Quinn borostás arcát láttam magam előtt
– ahogy mindenki, aki egyszer is látta az 1961-es filmváltozatot.
Olvastam, olvastam, és az első pár tucat oldal után azt vettem észre, hogy idegesít Zorbász végtelenül önismétlő locsogása Istenről, nőkről, ételekről, táncról. Nem Kazantzakis túlírt prózája zavart – ismerem az író stílusát, olvastam az önéletrajzát és a Krisztus utolsó megkísértését is –, hanem az, amit nálam sokkal egyszerűebben fogalmazott meg valaki:
Zorbász nyaktörő hülyeségeket hadovál.
Azon kaptam magam, hogy ugyan még mindig Anthony Quinn arcát látom magam előtt, de néha már a magyar internet koronázatlan főispánja, Pepsi Béla hangján beszél.
Sokkal jobban zavart az is, amin korábban nagyvonalúan átsiklottam, 20. század eleji kortünetnek tartva azt:
Zorbász nem is burkolt hímsovinizmusa.
Mert nincs mit szépíteni, az örökifjú öregember tényleg szexista a mai fogalmaink alapján, saját bevallása szerint is erőszakoló, és habár állandóan a nőkről gondolkodik, annál tovább nem jut, hogy a nők őrültek, ördögiek, buták, gyengék, nyavalygók. Csak a szerelem jár az eszükben, azért epekednek egész nap. Zorbász a bolondját járatja a francia vénkisasszonnyal, akinek hiúságánál csak együgyűsége nagyobb, és hűség helyett következetesen hűtlenséget fogad minden nőnek, akivel csak összehozza az élet. S miben áll hódító tehetsége – azontúl, hogy saját elmondása szerint a nők egyszerűen megszimatolják benne az alfahímet? Ráfog a mellükre, vakerol valamit félig görögül, félig bolgárul – isten tudja, tán az angyalok nyelvén –, aztán mennek az ágyba. Esetleg még tüzet rak a kandallóban, vagy bever egy-két szeget az özvegyült nő házában, hogy a pásztorórára már a vidáman táncoló lángok mellett kerüljön sor, mert ugye, a tűzgyújtáshoz csak a férfiak értenek.
S hogy mihez ért Zorbász? Csődbe viszi a lignitvállalkozást, elveri a gazdája pénzét és felelőtlen ígérgetésével a halálba kergeti Madame Hortense-t. De leráz a válláról minden kudarcot és felelősséget.
Én úgy teszem a dolgom, mintha bármely pillanatban meghalhatnék
– mondja. Csepüli az elbeszélőt a könyvek iránti szenvedélye miatt, hogy aztán ő maga több oldalas, iskolás betűkkel írt levelében elmélkedjen arról, hogy ember-e egyáltalán a nő (a megoldása: azért ember, ha hitványabb is).
Nem tudom, mennyire védhető Kazantzakis nőkről festett képe manapság;
biztos lesznek, akiket vérig sért, lesznek, akiket idegesít, és lesznek, akik – miként én – újragondolják a regényhez fűzött viszonyukat az újraolvasás után.
Olyan, mintha a regényíró felületes olvasóként Nietzschét visszhangozná, aki a Zarathustrában efféle gondolatokra ragadtatta magát: „Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek.” (No persze Nietzsche és a nők viszonya nem foglalható össze ennyivel. Az Emberi, nagyon is emberi című könyvében a filozófus azt írja, a tökéletes nő magasabbrendű, mint a tökéletes férfi, máshol viszont azt: a nő művészete a megtévesztés, a látszat és a hazugság... Egyszóval Nietzsche éppolyan botorságokat képes összehordani a nőkről, mint Zorbász.)
Én magam a harmadik Kazantzakis-könyv után sem tudom, a regényíró mennyire volt mély gondolkodó: szerintem a Krisztus utolsó megkísértéséből Scorsese csinált jó történetet, önéletrajzának (Jelentés Grecónak) patetikus hangja szinte elviselhetetlen volt. Mégis örültem, hogy újraolvastam a Zorbász, a görögöt. Mert ugyan lelohasztotta könyv iránti rajongásomat, újra értékelni tudom minden ellentmondásával együtt.
A regény leginkább megrázó jelenete az utolsó negyedben olvasható.
(Spoiler következik!)
A faluban él egy gyönyörű özvegy (a filmben Iréne Papas alakította), aki nem fogadta el egy helyi fiú közeledését. A fiú bánatában levetette magát egy szikláról, a férfiak pedig rögtön az özvegyet kiáltották ki bűnbaknak. Hogy miért gyűlöli a falu annyira a nőt, arra Zorbász ad meglepően lényeglátó választ: mert egyik férfinek sem adja oda magát. A helyzet feszültsége végül egy brutális és kegyetlen jelenetben robban. A férfiak nyilvánosan meggyilkolják a nőt, és Zorbász az egyetlen, aki megpróbál valamit tenni a szörnyű bűn ellen.
Sokáig gondolkodtam, miért helyezte el Kazantzakis ezt a nyugtalanító cselekményszálat a máskor igen egyoldalú regényben. Nem elégszem meg azzal a válasszal, miszerint a görög tájak paradicsomi idilljéhez a pokol is hozzátartozik. Talán végre előbújt az íróból az együttérzés a női nem iránt, mindenesetre ezzel a mozzanattal többet mond a nőkről Zorbász összes locsogásánál: hogy mibe kerül a „gyengébbik nemnek”, ha nem teljesít a társadalmi elvárásoknak. (Egy másik, szintén árulkodó motívum, hogy Madame Hortense ugyanazt a kicsapongó, világpolgár életet élte, mint Zorbász, de míg az asszonyt az elbeszélő öreg tyúkként ábrázolja, sosem feledkezve meg arról, „hány karón lovagolt”, a férfit délceg betyárként írja le akkor is, ha asszony vagy gyerek vére szárad a kezén.)
A Zorbász, a görög tele van gyönyörű leírásokkal, minden egyes oldalra jut egy-egy jól idézhető bölcsesség. Könnyen olvasható, olykor szinte pszichedelikus, érzéki próza. Minden problémája ellenére érdekes olvasmány.
