Kevés embert tudok tisztelni, nagyon keveset. Gyulát mérhetetlenül tiszteltem, mert egy hős volt. Jól kicsesztek vele a betegségével, és több poklot is megjárt, de kiverekedte magát, és tűrt, és inkább adni akart, sokat, nagyszerű dolgokat. 

Ma jó sokáig aludtam, végre kikászálódtam az ágyból, főztem egy kávét, rágyújtottam, megnéztem a Messengert, és látom az üzenetet, hogy meghaltál, Gyula. Baszki, mondtam, több nem jött ki belőlem – te vagy az első jó ismerősöm, akit soha többé nem láthatok. Barátnak nem merném magam nevezni, de büszke vagyok, hogy személyesen ismerhettelek, beszélgethettünk, elolvastad a könyveimet, elmondtad a véleményed. Egyszer azt írtad nekem, hogy menjek a fenébe, marhára irigy vagy rám, hogy nem te írtad az Óraverzumot. Ilyet még senki nem mondott nekem, tudjátok, mikor van egy ember, akit rendkívülinek tartotok, aztán mond egy ilyet, és attól valahogy többnek érzitek magatok, talán méltónak is. Ezt akkor írta nekem, amikor az Ambrózy-sorozat már hasított, amik fantasztikusan jó könyvek. A Gergő-regények valahogy kimaradtak, az elsőt olvastam annak idején, és épp néhány hónapja vettem meg pár kötetet, hogy végre bepótolhassam a többit.

A tiszakécskei könyvtárban volt egy beszélgetéssorozata, ahová a legnagyobb kiválóságokat hívta meg, írókat, színészeket, szakembereket, művészeket, és csak úgy dumálgattak. Mintha csak sörözgetnének, formalitások és feszengés nélkül. Egyszer engem is meghívott, amire nagyon büszke voltam, és előtte vagy nyolc órát beszélgettünk a dolgozószobájában, bár nevezzük inkább dolgozóficaknak. Akkor beszélgettünk úgy istenesen először, de tényleg olyan volt, mintha öröktől fogva ismernénk egymást. Elképesztő élmény volt, és megtisztelő, hogy a bizalmába avatott. Közben végig valami hülye tankos játékkal vacakolt, mert előző éjszaka frissítettek rajta valamit, és nem úgy ment a tank, ahogy kellett volna, nem lehetett halomra robbantani a többit. Még este a könyvtárban is ezt emlegette. Aztán ott is beszélgettünk egy jót. Életem egyik legjobb napja volt.

És míg a tankjával kínlódott, zsörtölődött, csak mesélt és mesélt, én meg egyre kisebbnek éreztem magam, mert sokszor nyavalyogtam a kis életem miatt, erre itt volt ez az ember, aki aztán tényleg sokat szenvedett, de kiverekedte magát mindenből, és leszarta a múltat. Akkor már csak három ujját tudta használni, de írt és írt, és látványosan élvezte, pedig a kiadója biztosan ugrált a fején. Felesége, Noémi, pedig kézben tartott mindet, de tényleg mindent. Még egy hős.

Mondtam Gyulának, hogy imádom az Ambrózy-könyveit – akkor még az elején járt a trilógiának indult sorozat, talán az első két vagy három kötet jelent meg –, adott egy példányt a másodikból, és este  sokáig olvastam. Érdekes és egyszerre szomorú is, hogy a jó könyvek akár el is kerülhetik az embert: a kisasszonykás borítók elrettentettek, azt hittem, valami romantikus lányregények, miközben cseppet sem – izgalmas, csavaros krimik, veszettül jó karakterekkel, de nem is ez a legnagyobb erényük, hanem az, hogy Gyula annyira alaposan beleásta magát a századforduló Budapestjének hétköznapjaiba, hogy az valami elképesztő, még azt is rendre lábjegyzetelte, hogy az aprócska epizódszereplők, akiket a valóságból kölcsönzött, az adott időszakban hol éltek. Őrület. Lehet, hogy irigy volt az Óraverzum miatt, de én meg az Ambrózy miatt, és sokkal, de sokkal jobban.

Mindenki szerette Gyulát. Nagyon helyesen, mert csak szeretni lehetett, és meg is érdemelte. Valamelyik könyvhéten egy ideig néztem, hogy három vagy négy órát dedikál egyvégtében – ott ült ez a töpörödött, borzas ember a dögnehéz kerekesszékében, és csak dedikált és dedikált, mindenkihez volt néhány jó szava, sok olvasóját személyesen is ismerte. A sor pedig csak nem akart elfogyni, a Vörösmarty téren jó messzire elnyúlt a tömeg, többen zsáknyi könyvvel a kezükben, és meg lehetett dögleni a melegben, de kivárták a sorukat türelemmel, hiszen Gyula dedikált, akiért rajongtak és akit nagyon szerettek.

Gyula, baszki, meghaltál. Mindössze 57 évesen, bár már évtizedek óta beintettél az orvosoknak, és inkább írtál.

Odaát már nem fog rabságban tartani a tested, de a nyakamat rá, hogyha találsz egy írógépet, vagy tollat és papírt, leülsz és írni fogsz. Ott máshol, nekik, és ők is ugyanúgy szeretnek majd, mint mi. 

Isten veled, Gyula. Nagyon fogsz hiányozni.

(Címlapkép: Böszörményi Gyula/Facebook)