Ismét kirobbanó formában alkot az Éjfél gyerekei és A sátáni versek világszerte ismert írója.
Cervantes klasszikus regényének ihletésére Sam DuChamp, a középszerű kémregényíró megalkotja Quichotte-ot, a nemes gondolatokkal eltelt, fellegekben járó volt gyógyszerügynököt, aki életét leginkább a tévéműsorok világában éli. Az ő Dulcineája egy elragadó tévésztár lesz, s hogy méltóvá váljék a szerelmére, Quichotte – képzelt fiával, Sanchóval együtt – pikareszk lovagi útra indul egy olyan világban, ahol addig sosem látott új veszélyek leselkednek az emberre, ahol minden lehetségesnek látszik, és ahol maga az anyag és az idő mintha foszladozni kezdene.
A Quichotte egyszerre fergetegesen szórakoztató és keserűen elgondolkodtató utazás a szürreális realizmussal ábrázolt Amerikában és a mai ember végpusztulástól rettegő tudatában – s mindemellett szép szerelmes regény, melynek narrátora a saját közelgő halálával is szembenéz, és úgy keresi a menekülést, mint az emberiség: azzal az őrült reménnyel, hogy egy párhuzamos földön talán tovább élhet. Csak valahogy át kell jutni oda. Salman Rushdie-nak a Quichotte a tizennegyedik regénye – és kétségkívül a remekművei közé fogjuk sorolni.
Salman Rushdie 1947-ben, nyolc héttel India függetlenségének kikiáltása előtt született Bombayban. Tizennégy éves korától Angliában végezte tanulmányait; a cambridge-i King’s College-ban történelmet tanult. 1981-ben az Éjfél gyermekeivel robbant be az irodalmi köztudatba. Olyannyira, hogy azonnal meg is kapta érte a Booker-díjat, mi több, az elismerés megalapításának huszonötödik és negyvenedik évfordulóján (1993-ban és 2008-ban), amikor az addigi összes nyertest versenyeztették, még az úgynevezett Bookerek Bookerét is. A sátáni versek 1989-es megjelenése után Ruholláh Homeini ajatollah kimondta rá a halálos ítéletet, a fatvát, s Rushdie azóta jobbára védőőrizetben él – 2000 óta New Yorkban. Ma már indiai-angol-amerikai írónak nevezhetjük – vagy egyszerűen korunk egyik legvarázslatosabb mesélőjének.
„Új vagyok még az emberek között, gondolta, de úgy látom, ez a faj téved vagy talán áltatja magát a tulajdon természetét illetően. Olyannyira hozzászokott a maszkviseléshez, hogy vak arra, ami alatta van. Itt, ezen a buszon bepillantást kapok a valóságba, amely fantasztikusabb, rettenetesebb, félelemkeltőbb, mint szerény szavaimmal ki tudnám fejezni.”
