zene: A.R. Rahman és különféle előadók
vezényel: Matt Dunkley
kiadás éve: 2010
kiadó: Interscope Records
játékidő: 61:23

Aron Ralston megrázó története remek hollywoodi filmalapanyag, azonban az, hogy Danny Boyle mozija ennyire kiváló alkotás lett, pont annak köszönhető, hogy sutba vágta mindazt, amit Hollywood általában beleerőszakol az ilyen drámai történetekbe. A "127 óra" elkerüli a kliséket, noha a sablonos megoldásokra a csábítás hatalmas lehetett, hiszen a több mint öt napot egy sziklahasadékban töltő fiatal szenvedése mind a rendező, mind a színész számára vonzó lehetett a túldramatizálás és csöpögősség terén. James Franco már a "Milk"-ben is megmutatta, hogy az ügyeletes szépfiú szerepköréből igyekszik kibújni, ezt a célját pedig Ralston karakterével egyértelműen el is érte. Teljesítménye többek között Oscar-jelölést ért, de maga a film is hat nominációt kapott az Akadémiától. A "127 óra" formabontónak is nevezhető, mivel olyan filmes megoldások keverednek benne, ami ilyen egységesen, ilyen harmonikusan ritkán egyesül egy moziban. A utahi sivatagos terep gyönyörű fényképezése egy IMAX-filmhez is méltó lenne, ráadásul a megrázó, véres képsorok naturalisztikus ábrázolása is inkább lírai, sem mint horrorisztikus. A szinte csak egy helyszínen játszódó történetet videoklipszerű vágással és egyedi beállításokkal teszi mozgalmassá Boyle, így elkerüli a film statikussá válását. De nemcsak technikai megoldások segítik azt, hogy a történet eseménydús legyen, mivel a direktor Ralston vízióit, emlékfoszlányait és a jelenén, jövőjén való elmélkedését is megjeleníti a filmben, de tulajdonképpen az étlen-szomjan töltött napok kálváriája is fordulatossá teszi a mozit.

A sztori annyira lehetetlen, hogy nehéz elhinni a sorsról, hogy ilyen helyzetet teremtett annak idején egy kihalt sziklahasadékban. Az életet habzsoló, extrém sportokat kedvelő Ralston egy hétvégén kiruccan Utah állam egyik kietlen kősivatagába. A nap jól indul számára, hiszen összefut két eltévedt túrázó lánnyal, akikkel egy barlangi tóban is megmártózik, majd a lányok útbaigazítása után, beleveti magát a sivatagba. A túra azonban hamarosan véget ér számára, mivel az egyik szűk kanyonban egy szikla elmozdul, és a mélybe zuhanó Ralston karját csapdába ejti. Ezzel kezdetét veszi 127 óra gyötrelem, testi-lelki kín, és 127 óra elmélkedés az élet értelméről.

Boyle korábban több zeneszerzővel is dolgozott már együtt, de leginkább John Murphyvel volt összeköthető a neve. A "Gettómilliomos" esetében érthető módon A.R. Rahmant kérte fel komponistának, aki a keserédes indiai meséhez egy élvezetes, színes score-t produkált, bezsebelve ezzel egy halom díjat, köztük két Oscart is. A zeneszerzőt olyannyira megkedvelte Boyle, hogy a "127 órá"-hoz is leszerződtette, noha ebben a filmjében a "Gettómilliomos"-ban meglévő színes indiai kavalkádnak nyoma sincs. Mivel elég bensőséges történetről van szó, ezért a zenének is ilyen kereteket kellett meghatározni, így lett a score főbb hangszere a gitár, amely valóban nagyon drámai és intim tud lenni, de emellett egy kalandvágyó fiatalhoz is illik. Az akusztikus, a basszus- és az elektromos gitárok hangjait ambientben megszokott elektronikus megoldások egészítik még ki, és Rahman elképzelésében kifejezetten érdekes zenei környezetet teremtenek meg ezek a szintihangok. Néha egy kisebb szimfonikus zenekar is besegít, de jelenlétük nagyon visszafogott, szinte észlelhetetlen. Leginkább a "The Canyon"-ban vannak jelen, főként vonósok és fúvósok révén. Ez a track mutatja be a három téma egyikét, ami egy igen egyszerű, pár hangból álló, álmoskás dallam, de mégis karakteres. Belőle született Rahman és Dido közös dala, az "If I Rise", mely a film egyik drámai kulcsjelenete alatt igencsak hatásfokozó.

A score fő hangszere tehát a gitár, ennek elektromos változatára íródott a mozi második témája, amit a szabadulás vagy az akarat témájának nevezhetünk. Ez a "Liberation Begins"-ben hallható először, majd kisebb változtatásokkal a "Liberation in a Dream", illetve a "Liberation" is megismétli. A téma leginkább a Mike Oldfield "Guitars" című albumán hallható szerzeményekkel rokonítható, annyi különbséggel, hogy Oldfield azon kompozícióinak összes hangszerét gitárokkal játszotta fel, Rahman pedig az egyéb instrumentumok tekintetében valódiakat használt. A harmadik téma a napfényé. Ez szintén gitárra íródott, és hallhatjuk például a "Touch of the Sun"-ban is, ahol a sercegős elektronikus effektekkel egészül ki. Ez a merengős track alapjában véve nagyon egyszerű, pár pengetés és némi elektronika, plusz a végén egy női vokál, de mégis benne van az adott jelenet veleje, vagyis az elhagyatottság, a kilátástalanság és az, hogy ezek a néző számára a sajnálaton túl is mennyire elgondolkodtatóak tudnak lenni.

Az album összesen hét score trackje közül még kettőről nem esett szó. Az "Acid Darbari"-ben fedezhetjük fel leginkább Rahman indiai gyökereit. A világzenei ihletésű tétel egy olyan jelenetet fest alá, melyben régi indián sziklarajzok sejlenek fel, így ezek a tradicionális indiai népzenei megoldások is igen szép egységgé olvadnak össze a képekkel. A "R.I.P." eleje a score leggyengébb része, de igazából a jelenet nem is követel meg többet, ám a végén felbukkanó vonósok már figyelemreméltó sebesen szárnyaló zenei megoldást tárnak elénk.

A filmben több dal is elhangzik, ebből az egyik Dido és Rahman már említett közös száma. Mivel Boyle nagyon ért a dalok összeválogatásához, ezért a "127 óra" is igen jónak mondható az énekes kompozíciók terén is. Már a nyitóképek alatt hallható "Never Hear Surf Music Again" is magával ragadó. A zaklatott világot megjelenítő montázsok alatt hallható elektronikus részleggel és erős dobszekcióval megspékelt Free Blood-dal jól festi le Ralstont, a mának élő, más emberekkel nemigen törődő fiatalt. A zárójelenet alatt hallható, és döntően emiatt mára már az egekig magasztalt Sigur Rós-szám, a "Festival" a maga közel tízperces hosszával és a zenekar stílusával a score egy részletének is beillik. A lassan folydogáló szinti és a csapat frontembere, Jónsi szomorkás orgánuma elandalítja az embert, csakhogy a dal nagyon cseles, mivel a második fele gyökeresen más, vagyis sokkal ütemesebb, gyorsabb tempójú. Ezt a hatást használta ki a rendező is, és ezzel érte el azt, hogy félelmetesen katartikus zenei és emocionális fináléja lett a filmjének.

Betétdalként hallhatjuk még az albumon az R'n'B egyik királynőjének, Esther Phillipsnek felvételét, az "If You Love Me (Really Love Me)"-t, továbbá a szintén R'n'B-ben és soulban utazó, többszörös Grammy-díjas Bill Witherstől a "Lovely Day"-t, illetve a francia Plastic Bertrand 1977-es punkzenéjét, a "Ca Plane Pour Moi"-t. A filmben elhangzó Frédéric Chopin-szerzeményt (3. noktürn, op. 9 - Esz-dúr, No. 2) pedig Vladimir Ashkenazy előadásában hallhatjuk.

Nem mehetünk el amellett, hogy Rahmant ezen munkájáért rengeteg díjra, köztük Oscarra is jelölték. Igazából egyszerűen el lehetne intézni ezt azzal, hogy az Akadémia nem a zenét, hanem a filmet jutalmazta a jelöléssel, de azt gondolom, ez az álláspont jelen esetben nem állja meg a helyét. A "127 órá"-nak ugyanis jó és értékes zenéje van. A score nagyon hatásos és a dalok is zseniálisan lettek összeválogatva, ráadásul tökéletesen illeszkednek a képekhez. A film alatt hallható zene jelen esetben nem csupán aláfestő funkciót tölt be, hanem része a mondanivalónak, szervesen hozzátartozik a mozihoz. A rendező, a zenei rendező és A.R. Rahman olyan muzsikát állított össze, illetve komponált, mely joggal érdemelte meg a dicsérő szavakat és elismeréseket. Azonban csupán Rahman elismerése nem igazságos, hiszen a film színvonalát emelő zenei anyagból ő csak az instrumentális aláfestést jegyzi, és a "127 óra" esetében a dalok ugyanennyire fontosak. Tehát arra a kérdésre, hogy kiváló-e a "127 óra" zenéje, kétségkívül az a válasz, hogy igen. Arra a kérdésre viszont, hogy mindez Rahman érdeme-e, egyértelműen az a válasz, hogy csak részben. Esetleg ezért is lenne értelme visszahozni az Oscar-díjak kategóriái közé az adaptált filmzenéét, mellyel kiküszöbölhető, hogy egy komplexebb zenei anyaggal rendelkező film esetében csak az eredeti score-t jegyző komponistát ismerjék el díjjal.

A film alatt maximális pontszámot érdemlő zene az albumon már kevésbé éri el azt a hatást, mint amikor a jelenetekhez passzítva halljuk. Ez persze nem azt jelenti, hogy önmagában ne lenne izgalmas hallgatnivaló ez az album, de igazi erényeit főként a film alatt érezhetjük.