Sokan várták Roland Emmerich újabb katasztrófafilmjét - akadt, aki az elkerülhetetlen végítélet kellően teátrális, lenyűgöző képekben gazdag ábrázolását, mások egy kalandos sagát reméltek. 'k végül többé-kevésbé megkapják a magukét - a többiek alkalmasint döbbenten és néha kissé unatkozva ülik végig a filmet, s tudományos vagy csupán egyszerű, "konyhai" mozielméleti érvekkel dobálózva esküdöznek: ekkora baromságot még az életben nem láttak. A 2012 igazolja a rendező és kollégái látványtechnikai erőfeszítéseit, s minden bizonnyal etalonként szolgál a jövőben arra, miként ábrázolható filmen egy szupervulkáni kitöréshez társuló gigantikus piroklasztikus ár, egy megacunami, s miként mállik szét darabonként egy Los Angeles-méretű metropolis.
Hangsúlyoznunk kell: ez nem a tudomány, hanem a katasztrófafilmesek nézőpontja, ám jó eséllyel a vélelmezhető filmes klónokat is a 2012-höz mérjük majd. Emmerichet már azért is sokat kritizálták, hogy dramaturgia, jellemépítés és -ábrázolás, színészvezetés terén nem sokkal tart mondjuk (hogy egy honfitársat említsünk) Siodmak kései, winnetous, Old Shatterhand-os alkotásai előtt. De hát akik látták a Holnaputánt (a Godzillát, a Függetlenség napját), már tudják, hogy Emmerichnek az ilyesmi fabatkát sem ér. Annál többet foglalkozik az ún. morális dilemmákkal: a gazdagok és szegények túlélési esélyeinek különbségeiből utoljára a kedves kolléga, James Cameron fakasztott könnyet a Titanicban.
A 2012-t épp dramaturgiai, faktuális, szerkezeti hibái, aránytalanságai, logikai bukfencei teszik bájosan egyedivé. Értsen bármily keveset a cunamikhoz (melyek nála, a tényekkel szemben, a nyílt tengeren nyelnek el hajókat, illetve saját hullámmagasságuknál ötször nagyobb hegyláncokon csapnak át), a karakterépítéshez vagy a maja naptár logikájához - Emmerich filmje állatorvosi ló gyanánt örök időkre fennmarad majd, akár a filmbéli bárkák négy- és kétlábú túlélőinek utódai.
