Vajda János: Nádas tavon
Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.
Mint
az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A
vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem
ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj, mily talányok!
Mind, amit körültem látok.
Nap
alattam, nap fölöttem,
Aranyos, tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt
az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás, tündéri.
Mi
megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom
messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Szélei
nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek...
Most
a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S
minden olyan mozdulatlan...
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A
levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha
minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...
