Kizárt dolog, hogy Makk Károly vissza akarná vonni a Szerelmet. Mégis, új filmje, az Egy hét Pesten és Budán láttán az ember, bármennyire is szeretne, nehezen tud szabadulni a gondolattól, hogy ez a történet belemocskol annak a tisztaságába, szépségébe, ártatlanságába.
Bármennyire is azt akarjuk hinni, hogy ez csak az asszociációk gonosz játéka, maga a rendező löködi minduntalan a nézőt a bizonyosság felé azzal, hogy új története bizonyos pontjain rendre bevillantja a Szerelem legcsodálatosabb képeit, Törőcsik és Darvas találkozását.
Úgy, mint mai hősei emlékképeit. Ha nem arra utal a többszöri idézet, hogy ugyanez a két ember egyszer már megszenvedte egy hosszú távollét utáni találkozás gyötrelmét-gyönyörűségét, akkor vajon mit jelent itt? Akkor mi a szerepe a Szerelem-béli Törőcsik-Darvas párosnak itt, a maga konkrét beazonosíthatóságában, emlékképként?
A magam részéről inkább veszem rendezői balfogásnak. Marad a tény, hogy 33 évvel a Szerelem után Makk Károly ismét Törőcsik Mari és Darvas Iván főszereplésével forgatott egy történetet, amely ma játszódik ugyan, de a mélyén húzódó dráma a Szerelem idejébe vezet vissza. Itt is egy szerelem áll a középpontban, ennek sötét titkaira derül fény sok évtized múltán az asszony kórházi betegágyánál. A férfi egy titokzatos telefonhívásra Svájcból érkezik, jómódból és jól temperált házasságból, hogy még utoljára láthassa egykori szerelmesét. A viszontlátás nem várt fordulattal átírja kettőjük múltját. Az asszony bevallja, szerelmük idején rákényszerült, hogy együttműködjön a politikai rendőrséggel, ezért került a szerelmese börtönbe, s később is, a már külföldre emigrált férfihez rendőrségi megbízással utazott ki látogatóba. A találkozás átírja a jelent is, a férfi megtudja, hogy felnőtt lánya van.
A történetben minden megvan ahhoz, hogy igazi, megrázó dráma legyen. Igazi közép-kelet-európai dráma arról, hogyan mocskolt bele a politika az életekbe, morzsolt szét sorsokat a történelem, hogyan fakadnak fel ma a múlt sebei és tályogai. Alapvetően a szenvedély hiányzik ahhoz, hogy a film ilyen legyen. A kimondás őszinte szenvedélye, ami a Szerelem minden kockáján, a legfinomabb rezdüléseiben is ott volt például. Minden ki van találva, össze van rakva, a kellékek közül nem hiányzik még a "vadkelet" nézőcsábító lövöldözős borzongása és az önmagát átmentett titkosszolga pikantériája sem, de nem járja át a lélek az árulkodóan kiporciózott részleteket. Azon kívül, amit elmondanak, szinte semmit nem tudunk meg, milyen emberek sorsát követjük: a karakterek nem öntörvényük szerint léteznek Makk történetében, hanem ahogy kitalálták őket. A fordulatos mese, Ragályi Elemér szépséget sugrázó képei, a jó színészek, a rendezés eleganciája legfoglalja a szemet, de nem érinti meg a szívet és az elmét. A mutatós felszín mögül hiányzik a mélység, az érzések és indulatok súlya.
Hiányzik egy-egy nagy pillanat. Legalább.
