4, 3, 2… mintha egy robbanószerkezet könyörtelen visszaszámlálását hallanám. A 4 hónap, 3 hét, 2 napban többször elérkezünk az 1-hez, de ezek a bombák némán robbannak. Mungiu filmjében a legfeszültebb pillanatokban a csend mindent beborít.
1987, Románia. Otilia és Gabita kollégiumi szobatársak. Gabita terhességmegszakításra készül, amiért a ’80-as évek Ceausescu-diktatúrája idején börtönbüntetés járt. Otilia mindenben szobatársa segítségére van. A kockázatos beavatkozást végző Bebe úr azonban visszaél hatalmával, így szolgálataiért a két lány szörnyű árat fizet. Tisztességüket kell feláldozniuk. Az események sodrában – mindössze egy nap leforgása alatt – Otilia kénytelen osztozni barátnője sorsában.
A 4 hónap, 3 hét, 2 nap egy sorozat része. A rendező egy interjúban elmondja, hogy sorozatában (Mesék az aranykorból) egyéni sorsokon keresztül kívánja megmutatni a „kommunizmus mellékhatásait”. Filmjében a kézi kamera mindvégig Otiliát követi, aláfestő zene helyett a környezet hangjait halljuk, így a személyes perspektíva steril közvetlenséggel bontakozik ki. A kamera nézőpontja tehát egyszerre intim, ugyanakkor a hatalom fenyegető jelenlétét is kifejezi, árnyékként van a lány sarkában. A dokumentarista jelleg és a súlyos téma párosításából különös hangulat születik. Mungiu felesleges hangoskodástól mentes, közvetlen ábrázolásmódja által szinte tapinthatóvá válik a korszak kimondatlan szavaktól terhes légköre.
Gabita gyámoltalan, beszámíthatatlan, Otilia öntudatos, gondoskodó karakteréből fakadóan a két lányra a kezdetektől szinte testvérekként tekintünk. A nővér-húg viszony Gabita szavai által realizálódik, aki ártatlanul azt hazudja az orvosnak, Otilia a nővére. Azt sem tudja biztosan megmondani, hány hónapos terhes. 2, 3, 4… vagy már az ötödik hónapban jár? A lány bizonytalankodásával párhuzamosan Bebe úr türelme egyre fogy. A szállodai jelenet olyan álmot idéz, amiben ordítani szeretnénk, de egy hang sem jön ki a torkunkon. Ettől kezdve a két lány valóban "testvériesen" osztozik mindenen, és közös kálváriájukká válik a tiltott abortusz valamennyi stációja.
A film színterei között is erős ellentétek feszülnek. Otilia a szállodai szobában lezajló abortusz után barátja, Adi édesanyjának születésnapi ünnepségén találja magát, majd elhagyatott, sötét utcákon bolyong alkalmas helyet keresve a halott magzat elhelyezésére. Mindeközben a szállodában egy ifjú párt ünnepelnek. Az ősmotívumokat (gyilkosság, születés, temetés, menyegző) felvonultató jeleneteket tovább árnyalja, hogy egy-egy jeleneten belül a motívum ellenpólusa is megjelenik. A szállodai szobában a gyilkosság mellett ott a nemzés. A születést ünneplő zsibongó családi jelenettel egy időben, a szállodai szobában egy élet, ami szinte még el sem kezdődött, némán megsemmisül. A vacsorajelenet egyben Otilia szembesülése a valósággal. Eddig hátulról követte a kamera, de most szinte mindvégig farkasszemet néz vele. A film egyik központi jelenetében, amelyben az asztal körül csupa orvos ül, Adi anyjának szájából elhangzik a biblikus mondat: "Vegyétek és egyétek!". Amikor a lány kérdésére – ő mit tenne, ha neki lenne szüksége abortuszra – a fiú nem ad kielégítő választ, Otilia búcsúzás nélkül távozik az "utolsó vacsoráról".
A csönd úgy fogja közre a szereplőket, ahogy az akvárium üvegfalai a tátogó halakat a kollégiumi szoba asztalán. A két lány közti hosszú hallgatások tagolják a filmet. Mungiu azon túl, hogy hallgatással strukturálja alkotását, mondanivalójában is érvényre juttatja annak jelentőségét: hangoskodó ítélkezés helyett halkan, tárgyilagosan rögzít. Tudjuk, hogy egy nem is olyan távoli valóság jelenik meg előttünk, de igazán csak a filmet lezáró csöndben, Otilia tekintetén keresztül tudatosul bennünk, hogy valóban "átéltük" a látottakat.
