Mit tesz egy rendező vagy a stúdió, ha szívből gyűlöli a produkciót, amivé a filmterve vált? Íme néhány példa arra, hogy lehet (megpróbálni) elsüllyeszteni egy filmet.

 
Amerikai história X (1998)

Talán az egyik leghírhedtebb eset Tony Kay dühös elhatárolódása saját filmjétől. Az Amerikai História X felkavaró, azóta kultikussá vált alkotás, de a rendező egész egyszerűen gyűlöli, ugyanis Edward Norton - jó szokásához híven - gyakorlatilag hamar átvette az irányítást a forgatáson, az eredetileg jóval kisebb szerepét felnagyította, és a stúdió is újravágatta Kay változatát.

A rendező keményen lobbizott a stúdiónál a saját verziójáért, még egy papot is elvitt magával az egyik találkozóra. Amikor ez nem jött össze, 100 ezer dollárt költött a produkciót támadó nyílt levelek publikálásra. Követelte, hogy vegyék le a nevét a stáblistáról és egy fantázianévvel helyettesítsék - az egyik javaslata az Alice Tükörországban Humpty Dumpty-ja (magyar fordításban Undi Dundi) volt, de a rendezők egyesülete, a Directors Guild of America nem engedélyezte.

Münchausen báró kalandjai (1988) 

Terry Gilliam 18. században játszódó fantasyje már a forgatás megkezdése előtt több millió dollárral meghaladta a költségvetést. A stúdiót, a Columbia Tri-Start az 1980-as évek végén felvásárolta a Sony, amelynek be kellett mutatnia hivatalból a filmet, de a vezetőség nem akarta, hogy a Columbia Tri-Star felvásárlása háttérbe szorítsa az eredeti produkcióikat. A Sony így alig költött marketingre, és csak 117 kópiát készített a filmből. Ez nevetségesen kevés volt egy blockbusterhez képest, és garantálta, hogy kevés mozi vetítheti.

Bár a film végül hatalmas anyagi bukás lett, világszerte mindössze 8 millió dollárt hozva, annyi vigasza volt a készítőknek, hogy négy Oscar-díjra jelölték, beleértve a legjobb díszleteket és a legjobb vizuális effektusokat.

Hülyék Paradicsoma (2006)

Mike Judge (Beavis & Butthead, Hivatali patkányok) ma már kultikusnak számító disztópikus filmje vagy az antiintellektualizmust gúnyolja ki, vagy azt az elitista elképzelést, hogy a társadalom egyre butább lesz. Ami biztos, hogy a történet egy olyan jövőről szól, ahol a kommercializmus idiótává tette az emberiséget, és a 20th Century Fox vezetőségét ez annyira feldühítette, hogy könyörtelenül eltemették a filmet. Egyesek szerint a Fox úgy gondolta, hogy a film vállalatellenes üzenete a Foxot és Rupert Murdoch tuladonost célozza. Az is elképzelhető, hogy olyan márkák pereitől tartottak, mint a Starbucks és a Carl's Jr., amelyeket a film kiparodizált.

A stúdió két évet várt a premierrel, ami olyan szűk körű lett, hogy a nagyobb piacokon, például New Yorkban be sem mutatták. A film népszerűsítésére semmi kísérletet nem tettek, a Fox még csak fel sem vette a filmet a weboldalára.

A szabotázs sikerült, Hülyék Paradicsoma mindössze 400 ezer dollárt hozott, tehát anyagilag megbukott. Mike Judge karrierjének azonban szerencsére nem ártott.

Casino Royale (1967)

Az 1967-es Casino Royale ugyanazon az első James Bond-történeten alapult, amely később a 2006-os Daniel Craig-filmet is ihlette, de az alkotók inkább a Bond-sorozat paródiájaként készítették el Peter Sellers főszereplésével.

Sellers egy idő után olyannyira nem volt hajlandó együttműködni, hogy nem akart közös jelenetben szerepelni a főgonoszt alakító Orson Wellesszel. Woody Allen is szerepelt a filmben, és megfésült hajjal, szemüveg nélkül, úgy nézett ki, mint Peter Sellers. Amikor a Columbia elnöke, Leo Jaffe meglátogatta a szállodájában, összetévesztette Sellerst Allennel, és neki panaszolta el, hogy milyen szörnyű alak Sellers. Sellers erre úgy reagált, hogy a forgatás közepén azonnal Genfbe repült, miközben statiszták ezrei álltak munkára készen.

A szabotázs azonban nem sikerült, Feldman több színészt szerződtetett más "James Bond" karakterek eljátszására, Peter Sellers figuráját mellékszálra redukálva. Ez egy nagyon zavaros cselekményt eredményezett, és a költségvetést is óriási mértékben megdobta, de a Casino Royale anyagilag így is sikeres lett.

Andalúziai kutya (1929)

Luis Bunuel és Salvador Dalí egy szándékosan értelmetlen filmet akarta készíteni, azzal a céllal, hogy lázadást szítsanak a nézőtéren. A vetítés megkezdése előtt a rendező, Luis Bunuel kövekkel tömte meg a zsebeit, hogy azokkal védje magát „katasztrófa esetén”, de legnagyobb meglepetésére művéért rajongott a közönség. A társ-forgatókönyvíró Salvador Dalí kifejezetten csalódott volt: szerinte a nézők lelkes reakciója „kevésbé izgalmassá” tette az estét. Neki és Buñuelnek az volt a szándéka, hogy vérig sértsék a kor intellektuális elitjét, de pont az ellenkezője történt, a rendező szavaival:

az esztelen csorda szépséget vagy költészetet látott valamiben, ami alapvetően nem több, mint egy kétségbeesett, szenvedélyes felhívás a gyilkosságra”.

Az Andalúziai kutya sikert aratott, és évtizedekig műsoron maradt az utánjátszó mozikban. Ma már mesterműként tartják számon, és olyan rendezőkre volt hatással, mint David Lynch - lásd a Kék bársonyt.

Bunuel nem adta fel azt a célját, hogy lázadást szítson, és az 1931-es Aranykor végül meghozta a kívánt erőszakot a mozikba, és sokkoló tartalma miatt egész Európában betiltották. Lám, az álmok valóra válnak, ha nagyon akarjuk…

Leonard, a titkosügynök (1987)

Bill Cosby annyira elégedetlen volt az általa írt kémparódiával, hogy végigturnézta a talk show-kat, figyelmeztetve a közönséget, hogy hagyják ki a filmet. Bojkottálta a premiert a szponzor, a Coca-Cola kérése ellenére.

A szabotázs tökéletesen sikerült. A film a mozikban a költségvetésének alig egyötödét hozta vissza. Cosby ezek után megvásárolta a televíziós jogokat, hogy megakadályozza, hogy a filmet a tévénézők is láthassák.

Via: Listverse