Minden komikus eljut egyszer arra a pontra a karrierjében, amikor meg akarja mutatni a drámai oldalát is. Jim Carrey-nél ez már tíz éve, a Truman Show kapcsán bekövetkezett, és az eltelt évek alatt a sztár felismerte, hogy a vígjátékon és a drámán kívül léteznek még egyéb műfajok is.
Az Egy makulátlan elme örök ragyogásának abszurd romantikája után ezúttal a thriller terepére merészkedett azzal a Joel Schumacher-rel, akivel sztárságának kezdetén már együtt bohóckodott a Mindörökké Batman című képregénytemetőben. Az eredmény most korántsem annyira tragikus, mint a denevéremberes film esetében (bár az még az anyagi bukást elkerülte a Batman és Robin-nal ellentétben?), de nem is remegtették meg alapjaiban a thriller zsánert.
A 23-as szám ügyesen vegyíti az önmarcangolós thrillerek és a sötét és ármányokkal teli noirok világát nemcsak képileg, de történetvezetésében is. Walter Sparrow kellemesen középszerű amerikai átlagpolgár, akinek életébe egy könyvesboltban véletlenül felfedezett kötet hoz új izgalmakat. A furcsa könyv egy krimitörténetbe ágyazva mesél a számmisztikáról, pontosabban a 23-as szám körüli rejtélyekről, furcsaságokról és véletlen (?) egybeesésekről. Sparrow egyre inkább elmerül a sztori fordulataiban, és furcsa egybeeséseket vél felfedezni a könyv főhősének élete és a sajátja között, pedig látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Hősünk lassan teljesen a könyv és a 23-as megszállottjává válik, és kicsiny családját is belerángatja őrületébe.
A filmben felváltva jelennek meg a valóság és a könyv eseményeinek képei. Az utóbbiakat Schumacher erősen stilizálta, és klasszikus film noir-os fény-árnyék kompozíciókat alkotott, de talán kicsit túlzásba vitte ezt a vonalat és a stilizálás néha már parodisztikus méreteket ölt, ami Carrey játékával együtt bizony néha enyhén komikusba megy át, pedig itt egyáltalán nem érezhető, hogy a direktornak ez lett volna a célja. Szerencséjükre azonban a forgatókönyv tartalmaz annyi váratlan fordulatot, hogy kisegítse őket a göröngyösebb szituációkból és Matthew Libatique (Rekviem egy álomért) operatőri munkája is van annyira izgalmas, hogy könnyedén visszataláljunk a borongós thrillerhangulatba. A mai krimikben és thrillerekben kötelező film végi nagy csavar itt sem maradhat el, a figyelmesebb nézők azonban már legalább háromnegyed órával a vége főcím előtt rájöhetnek a megoldásra, viszont a hátralévő percekre még mindig ott lesz az a jóleső izgalom, hogy vajon az általunk kigondolt verzió megfelel-e Schumacherék változatának.
Jim Carrey az új terepen is otthonosan mozog, és láthatóan van helye a műfajban, csak még arra kell várnia, hogy egy erősebb projekttel találjanak rá, de addig is elmondhatja, hogy a bemelegítés már megvolt.
