A „homályos motivációk rendezője” új filmjében hű marad bejáratott szokásához, és ismét homályos ok-okozati hálót épít a humorral tompított melodráma kedvéért. Az örök kérdés: gondolattalanság-e a magyarázat nélküliség, vagy előre eltervezett rendezői koncepció? François Ozon filmje.
Ozon előszeretettel hagyja érvényesülni a jelent filmjeiben, miközben a múlttal – következésképp tehát az eredettel – kevésbé foglalkozik. Ennek a módszernek egyrészt az a nagy előnye, hogy a dolgok jelenlegi állása önmagában bontakozhat ki, és nem terheli semmilyen értelmezési keret, másrészt a nézőnek is marad valami, amin önállóan gondolkodhat. Úgymond tetszőleges tartalommal töltheti fel a narratív réseket, amelyek különböző gondolatrendszerektől, hiedelmektől függően egészen különbözőek lehetnek.
És különösen igaz ez olyan esetekben, amikor a magyarázatok belső természetükből fakadóan főképp lélektani elképzeléseken alapulnak. Ozon életművén belül elég, ha rögtön az első hosszabb játékfilmre, a Nézd a tengert! című kétszereplős, titokzatos drámára gondolunk, amelyben az elkövetett bűn mindenféle biztos indíték nélkül, mégis letaglózó módon jelenik meg. Az Uszodában és A házban című filmekben a homályos lélektani magyarázat a szerzői gondolatok tolmácsolását, és az alkotás szinte misztikus jellegét szolgálja, a Fiatal és gyönyörűben a poétikus atmoszférát, a Született feleségben pedig a karakterek ironikus megrajzolását.
Az új barátnő ebből a szempontból leginkább a Született feleséghez áll közel, hiszen Ozon legújabb filmjének is a karakterábrázolás és a humor az erőssége, a homályos motivációknak viszont eltérő a forrása, nevesen a rendező másik kedvelt témájának, a szexualitásnak a központi jelentősége. Az almodóvari kusza viszonyokra hasonlító történetben a brillírozó Romain Duris (Tajtékos napok, Szívrablók, Lakótársat keresünk) egy olyan férfit alakít, aki előszeretettel tesz magára műmellet, sminkeli ki magát és öltözik nőnek, miközben a nőket szereti. Ekkor jön a képbe a szigorú itt és most, a miértek ugyanis nem érdeklik Ozont, mert azok túlságosan kemények és vallatók lennének. A transzvesztitizmussal, transzneműséggel kapcsolatos kérdéseket rövidre zárja a rendező, vagy röpke megjegyzésekben cáfolja a nézőkben is felmerülő prekoncepciókat, de ennél mélyebbre nem megy. És van azért ebben szimpatikus vonás is, mert így az egész filmből árad a könnyed magától értetődőség. Itt nem az okok állnak a középpontban, hogy miért alakult mindez így, hanem a tény, hogy ez van, és hogy mihez tud kezdeni ezzel az ember.
Nem úttörő ebben Ozon, láttunk már ilyet Hollywoodból (Kertvárosi bordély), Franciaországból (Adéle élete – 1-2. fejezet), sőt még itthonról is (Viharsarok). Amitől mégis különös Az új barátnő, az a már említett almodóvari csavarosság. Ozon filmje játszi könnyedséggel mutatja meg a nemek és a hozzájuk kapcsolódó szerepek esetlegességét, a férfi-női princípiumok összefonódását és a vonzalmak kialakulásának törvényszerű kuszaságát. Ozonnál nem nőket vagy férfiakat választanak társnak, hanem elsősorban embereket. A spanyol kollégától eltérően azonban ezt sokkal hihetőbb formában, kevésbé szürreális köntösben mutatja be a francia rendező, így a karakterek is életközelibbé válnak.
Pont a karakterek finom felfestése, pontosabban finom túlsminkelése adja Az új barátnő másik érdemét. A főszereplők esetlenek, de bátrak és nagyon szerethetők, a rendező mély szimpátiája feléjük a film egésze alatt érezhető. Mindehhez azonban erősebb kontúrokat eredményező (ön)irónia is társul, amely a megfelelő pillanatokban elsimítja a túlzottan melodrámai, szirupos hullámokat. Ozon ezt szándékosan teszi: szüksége van a melodrámára, hiszen a vonzalmak és vágyak beteljesülése, meghiúsulása vagy akadályoztatása definíciószerűen nagy érzelmi töltettel jár, a humorral viszont elveszi a forma anakronisztikus és didaktikus jellegét. Minden kötelező elemtől azonban így sem tud megszabadulni, a drámai fordulópont és újjászületés-motívum amennyire kényelmes megoldás, annyira elkerülhetetlen, mert többletjelentés létrehozása a célja.
A végeredmény egy könnyed, szórakoztató vígjáték, amely viszonylag sikeresen ellenáll az érzelgősségnek, de amely talán pont ezért néhol felszínesnek tűnik, keveset téve hozzá a transzvesztitizmus és transzszexualitás mozgóképes témájához. Bár lehetséges, hogy a nőként (nem elsősorban a komikum kedvéért) megjelenő férfi, és a férfiként viselkedő nő puszta jelenléte sokkal többet tesz a tolerancia és a szexuális sokszínűség elfogadása érdekében, mint a szándékosan meghökkentő alkotások többsége.
