"Wenn das Geld im Kasten klingt, die Seele in den Himmel springt" - mondotta Johann Tetzel dominikánus szerzetes, s könnyű elképzelni, milyen pofát vágott hozzá. Bár a kora kilencvenes évek New Yorkja sokban nem hasonlítható a kora tizennegyedik századi Anhalthoz vagy Brandenburghoz, ám attól még Abel Ferrara ugyanabban utazott, mint a jelzett középkori kópé. Máig leghíresebb munkája, a Mocskos zsaru (1992) aligha más, mint celluloidra írt búcsúcédula. Menetjegy a menynyekbe egy mozi áráért.

És akkor most nekünk itt azt kell megzenésítenünk, hogy éppenséggel Werner Herzog sem a filmművészet Luther Mártonja. Mint az a szomszédos oldalakról is tisztán látszik, nem is van, hanem egyszer volt, s a leszre sem tennénk egy lyukas pfenninget sem. Ettől még szeretjük.
És ha lenne (ti. Herzog még Herzog), a dolog akkor is úgy fest, ha akármilyen híres európai rendezőként érkezel Hollywoodba, különb ott nálad bármelyik koszos körmű komikus is. Az tehát, hogy Nicolas Cage legújabb kísérletét a felszínen maradásra egy nagy múltú európai majsztró rendezte, kifejezetten rossz jel. Azt üzeni, hogy rendes amerikai direktort nem sikerült keríteni: Cage-et az utóbbi időkben olyan nevek rendezték/rendezik, mint Alex Proyas, Oxide Pang Chun és Danny Pang, Matthew Vaughn, Dominic Sena, Kirk De Micco és Chris Sanders, Patrick Lussier - tegye fel a kezét, aki ismeri valamelyiküket. Ráadásul Herzog sem a Bruno vándorlásai (Stroszek), hanem mondjuk a Hajnali mentőakció rendezőjeként érkezett megcsinálni a számára tök szimpatikusan tök ismeretlen alapanyagra épülő remake-et ("Ki az a Ferrara?"). Ami persze dehogy is remake, önálló, szuverén műalkotás, és a rendező becses személyéhez maga a sztár ragaszkodott egy buldog szívósságával, s az ügynöksége tűzzel-vassal keresztül is vitte e döntő elhatározást. S ha ehhez még hozzácsapjuk, hogy Cage oldalán afféle lézengő rossz szellemként olykor feltűnik a vásznon - az emberfilmben már évek óta nem látott, dúlt arcú - Val Kilmer, akkor tiszta sor, minek vagyunk tanúi. Összeállt az Új Skorpió.

Ugyanakkor minket is simán nyomaszthat Herzog - nyilván nagyon költői - kérdése, hogy ki is az az Abel Ferrara? Még inkább az, hogy hova is rakjuk, melyik polcra a Mocskos zsaru címkéjű legendát. Arról nyugodt szívvel beszélem le az olvasót, hogy elrohanjon a videotékába érte - elég untig, ha megnézi a híres jelenetét meg a fináléját. Épp idejekorán lett belőle legenda - ma már aligha lenne. Egy harsány színekkel és gesztusokkal megfestett, ám filléres szimbólumokkal zsúfolt műtárgy ez: szentkép a céllövöldében, kaporszakállú csávó méláz a hegytetőn, háttérben szem egy háromszögben és bárányfelhők - kokainra és maszturbálásra hangszerelve. És ekképpen rakva bírhatatlan terhet egy fénykorát élő színészre. Harvey Keitel az: meg ne haragudjanak a kérdésért, de mikor, melyik filmben látták utoljára? Amúgy meg arról szólt, mint a mondott búcsúcédulák, lehetsz akármekkora tróger (konkrétan: korrupt, politoxikomán, szerencsejáték-függő, perverz állat, aki elhanyagolja a családját), akkor is ott les rád a következő sarkon vagy csíknál a megváltás. És akkor is megszenvedsz érte, ha tisztább pillanataidban köszönnéd, s hagynád az egészet - Krisztus szó szerint lejön érted még a keresztfáról is. Nem menekülhetsz.

Nos, a világ közel húsz év alatt csak annyit változott - Herzog (sok beleszólása lehetett) és alkotótársai szerint -, hogy mindenre vastagabb filctollal és nagyobb betűkkel írják rá az árát. Keitel figurája sodródó alak, aki csak úgy, jártában-keltében szalad bele az isteni maflásba, mintha észre sem venné, vagy meg sem kottyanna neki, nem is volt ez maflás, isten! Aztán persze lép kettőt, s nem tud szabadulni tőle. Nicolas Cage viszont megszolgálja a megbocsátást, sőt szépen beáll a pénztárhoz vezető hosszú (valamivel több mint kétórás) sorba, hogy fizethessen érte (útközben is feszt fizet: kiadja egy középkorú férfi összes paráját). Jóravaló, sajáthibás alak, akivel kibabrált az élet - de egyszer csak észbe kap a jóisten, s kiszúr a leltárban egy szinte észrevétlen tételt, és aszerint rendezi el a dolgokat.

Mindez úgy történik, hogy közben szükség van Nicolas Cage színészi szakértelmére. S ami még problematikusabb, hogy voltaképpen az egész vállalkozás erre alapoztatott, ha jól emlékszem, akadémiai jóváhagyással... Cage feltette a kérdést: miben is vagyok én nagyon jó? Hát, ööö, izé, alkeszban - vágta rá valami rokona vagy jóakarója, célozván a legjobb színészi minőségben elnyert Oscar-díjára, 1996-ból, a Las Vegas, végállomás delíriumba hanyatló forgatókönyvírójára. Emlékszem, ütött a homlokára a művész, és megpróbálta eljátszani, hogy csinál egy krónikus hátfájásban és részegségben egyszerre szenvedő öregedő férfi. Nem kellett volna.

Vagyis épp ez a trükk az egészben, hogy ez a visszatérő motívumként adagolt hátfájás kéne emlékeztesse a nézőt arra, hogy a film kétharmadánál beköszöntő megváltás (Ferrara könyörtelenül a végére tartogatja), már rég lecsokizott dolog, a jóisten a film egyetlen lövöldözős jelenetében már csak állja a cechet. De nem érünk rá evvel törődni, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit bénázik a művész, tán ivott (láttuk), tán torog (de mennyire), miközben a szebb napokat látott Herzog, hogy legalább neki ne kelljen Cage-re figyelnie, azon gyötri magát, hogy hozza a Hollywoodban elvárt New Orleans-i erős hangulatot, aminek a színe - legalább az Angyalszív (1987) óta tudjuk - olyan kék. És amikor végre az orrunk alá dörgölik újra, hogy milyen özönvíztől is fáj kis hadnagyunk háta, már késő - Xzibittel és ismét Val Kilmerrel már (még egyszer, tehát másodszor is) a szánkba rágták.

S így van a döntő jelenettel is, amiért Ferrara neve s filmje speciel még sokáig fennmarad. Herzog - anélkül, hogy látta volna (én meg ezt elhinném neki) - azt is kétszer csinálja meg, jó, csak másfélszer, ha a két óra alatt nem tűnt volna fel, hogy mekkora tévedéshez volt szerencsénk, hát ebből a vaknak is látnia kell - egyszerűen nem lehet egy lapon említeni.