A cirkusz hálás téma – folyamatosan lóg a levegőben a tragédia lehetősége. Bele van kódolva a műfajba – ezért nézzük borzongva, ezért járunk cirkuszba. És ezért készül ennyi film, ami cirkusszal kapcsolatos, mert romantikus témát és környezetet biztosít, akármilyen is maga a film.
Egy másik hálás téma a felnövés: a gyerek rácsodálkozása a világra, a halálra, a barátságra, Istenre, a felnőttek árulása – ezek mind fontos témák, és mindenki átesett a felnövekedés hol fájó, hol varázslatos fázisain. Éppen ezért rengeteg film készül erről is – mondhatni biztosra megy, aki ilyen filmet készít.
És Deák Krisztina (többek között a Jadviga párnája és A miskolci boniésklájd rendezője) biztosra ment. Filmjét nagyon pontosan és szépen rakta össze, ráadásul gyönyörű is: sok szempontból nagyon szép példája a magyar filmezésnek – de nagyon kiszámítható. Nincs benne semmi új. Semmi meglepetés. A témában és a megközelítésben kódolva van, mit fogunk látni, milyen tálalásban, és hogy kivel, mi, hogyan fog történni.
Egy cirkuszos család áll a középpontban: az apa bohóc, az anya légtornász majd hajon függő nő, a gyerek meg gyerek, aki természetesnek veszi a számunkra különleges cirkuszi világot, de ugyanúgy rácsodálkozik az életre, halálra, férfiakra, nőkre, mint minden más gyerek. Persze, nem elég a cirkuszban mindig jelenlévő torokszorítás, nyomasztó hajrecsegés, kell még családi dráma is. Mindenki félrelép mindenkivel, mindenki cserbenhagy mindenkit, és – mivel Kelet-Európáról van szó – állandó a létbizonytalanság is.
Szóval sok a drámai, nyomasztó elem (nem csoda, hogy a film alapjául szolgálóm önéletrajzi ihletésű regény írónője öngyilkos lett) – ennek ellenére az Aglaja mégsem esik a hazai filmekre sajnos sokszor jellemző öncélú, depressziós művészkedés csapdájába. Talán pont amiatt, hogy annyira profin meg van csinálva: patikamérlegen van kimérve minden, a színészi játéktól kezdve a gondosan megszerkesztett gyönyörű képeken és fényeken át a drámai és humoros elemek elegyítéséig. Csak éppen a nagy precizitás közben elveszett a varázslat – vagyis az újdonság, a meglepetés.
„Varázslatnak” talán az az egyetlen dolog nevezhető benne, hogy (főleg magyar filmhez képest) sok helyszínen játszódik: Romániától kezdve Bécsen át több európai nagyváros és táj feltűnik – és ez az európai "ugrándozás" az, ami különlegessé próbálja tenni. De – lássuk be – ez azért egy igazán jó filmhez kevés.
Ennek ellenére az Aglaja egy borzasztóan érett, igényes mozi. Tényleg. Nagyszerűek színészek, sőt, ami ritkaság, a gyerekszínészek is, különösen az Aglaját kisgyerekként alakító Jávor Babett szemei, könnyei és mosolya lehengerlőek. A képek ritka szépek, és minden épp annyira és épp ott gyomorszorító, érzelmes, nyomasztó vagy vidám ahol és amennyire kell egy ilyen filmben. Csak sajnos pont ott, pont annyira és pont úgy, ahogy egy ilyen filmben lennie kell.
Persze lehet, hogy Deák Krisztina nem különlegeset akart alkotni, hanem klasszikus vezetésű, klasszikus filmet, klasszikus témákról. Ha ez így van, akkor elérte a célját: ez tényleg egy profin megcsinált film. Csak éppen nem túlzottan érdekes.
Értékelés: 7/10
