A Szerelem a hatodikon (melynek eredeti címe, a Hölgyek a hatodikról sokkal többet mondó) a kora '60-as évek Párizsába kalauzolja a nézőt: Jean-Louis (Fabrice Luchini), az unalmas feleségével még unalmasabb életét élő bankár, egy teljes, hatemeletes ódon ház tulajdonosa. Az ominózus hatodik emelet lakói a Franco-diktatúra elől Franciaországba menekült spanyol cselédnők. Az állandónak tűnő status quo hirtelen felborul, mikor az újonnan érkezett, alig húszéves Maria akaratlanul is nagyobb hatást gyakorol munkaadójára, mint bármelyikük várta volna.
A cselekmény ismeretében akár klisésnek is aposztrofálható Phillipepe Le Guay alkotása. A Szerelem a hatodikon sok tekintetben be is skatulyázható már sokszor felhasznált kategóriákba, de szerencsére az író-rendező van annyira ügyes, hogy helyenként sikeresen kerüli el a sablonokat. A legjobb húzás talán ahogy a szokványos melodrámai cselekményváz helyett a lassan kibontakozó, sokszor inkább csak platói értelemben, egy-egy gesztus, apró rezdülés által kibontakozó és megnyilvánuló szerelem jelenik meg.
A május-december románc, illetve a társadalmi ellentéteken nyugvó szegény/gazdag szerelmi párosítás Douglas Sirktől James Cameronig vaskos filmirodalommal rendelkezik, Le Guay ehhez tesz hozzá egy kicsit. A főhős, Jean-Louis előtt a gyönyörű fiatal latin nő által megtestesített vonzalom együtt tárulkozik fel a "szolgák kasztjának" színes-szagos világával, mely kétszeresen is kizökkenti őt addigi unalmas, begyöpösödött polgári életének és szeretethiányos házasságának malmából.
A karakterek megrajzolása már nem ennyire jól sikerült: a két főhős figurája jól ki lett domborítva (habár a szegények világát felfedező és hirtelen társadalmi érzékenységét tekintve "megjavuló" gazdag ember alakja régebbi mint a Notre Dame), elsősorban a színészi játéknak köszönhetően, a többiek viszont egysíkúak, szinte egy-egy tulajdonságot, jellegzetes alakot formálnak meg. A divatszalonok és bridzspartik világában élő elkényeztetett feleség, a spanyol polgárháborúban árvaságra jutott marxista hölgy és az őt ellentétező mélyen katolikus asszonyság mintha egy "hogyan írjunk sablonkaraktereket" könyv lapjairól léptek volna elénk.
Ha már a színészekről volt szó, Fabrice Luchini külön említést érdemel, ő már pusztán megjelenésével is sugározza az idősödő nyárspolgár figuráját (miként az amúgy harmatgyenge Moliére-ben is történt), ahogyan Almodovar állandó múzsája, az immáron nagymama-korú Carmen Maura is, aki alakításáért César-díjban részesült.
Ami talán a film legnagyobb erőssége, a cselekmény korszakának ügyes megidézése. Ehhez hozzájárul a remek látványvilág és a kiváló operatőri munka, csakúgy mint a hangulatok, a '60-as évek Párizsának atmoszférája, melyek teljesen áthatják a vásznat. Az apró utalások, Brigitte Bardot-tól az algériai háborúig, csak tovább fokozzák mindezt, miként a spanyol kultúra ízes tálalása is élményszámba megy.
A film persze fontos társadalmi kérdéseket is boncolgat, és érdemes eltűnődni azon, vajon mennyire érvényesek mindezek napjaink világára (ahol a spanyol bevándorlók helyét az arab vendégmunkások vették át, a társadalmi különbségek pedig minden eddiginél nagyobbak). De mindezen felhangoktól eltekintve a Szerelem a hatodikon két ember története, és főként ilyen minőségében értékelhető talán leginkább. Nem egy örök alkotás, de kellemes másfél órát szerez annak, aki egyszer megtekinti.
Értékelés: 7/10
