zene: Howard Shore
vezényel: Howard Shore
kiadás éve: 2011
kiadó: Howe Records
játékidő: 64:57

John Kerr 1993-as regényéből Christopher Hampton írt egy színpadi adaptációt, amit a tavalyi évben az utóbbi időben régi önmagától igen távolra kerülő David Cronenberg filmesített meg, noha a személye jelen esetben nem is meghatározó, hiszen a direktor közismert kézjegyeivel a filmben nem találkozunk. A rendező sajátos, egyéni stílusa, melyet leginkább a biohorror címkével szokás illetni, a "Veszélyes vágy" esetében teljesen felfedezhetetlen, bár van pár testi szcéna, de ezek sem viselnek magukon olyat, amitől a híres kanadai horrorguru korábbi művei jutnának az eszünkbe.

A történet valós eseményeken alapul. A Burghölzli elmegyógyintézetbe, az ismert pszichiáterhez, Carl Junghoz (Michael Fassbender) egy orosz női beteget szállítanak be. Sabina Spielrein (Keira Knightley) múltjában súlyos titok lappang, aminek felderítésére Jung a friss pszichoanalízis módszerét veti be, azonban a gyógyító folyamat során beleszeret ifjú páciensébe. Az orvos-beteg kapcsolatot gátló tabu falai végül ledőlnek, mivel sem a nős Jung, sem pedig a szexuálisan túlfűtött Sabina nem tud parancsolni az érzelmeinek. A képbe ekkor lép be Sigmund Freud (Viggo Mortensen), aki a fiatal pártfogoltjában, Jungban látja életművének továbbvivőjét. Azonban Jung, az időközben a pszichológia iránt egyre fogékonyabb Spielrein kisasszony hatására, kételkedni kezd Freud téziseiben, ami persze a mesternek nem tetszik. Kettejük kapcsolata pedig akkor indul el végzetesen a lejtőn, amikor Freud és Sabina Spielrein túlságosan közel kerül egymáshoz.

Ebben a moziban részleteiben szinte minden jó, mivel hiteles színészi játékot és a történethez illő visszafogott operatőri munkát kapunk, valamint korhű jelmezeket, illetve látványt is, de valahogy ezek sehogy sem állnak össze kerek egésszé, ami leginkább a darabos történetvezetésből fakad. Maga a forgatókönyv nem túl izgalmas, ugyanis hiába lettek jól megírva a két tudós közti párbeszédek, azonban ahhoz, hogy ezek tartósan lekössék az embert, szükségeltetik az is, hogy a néző alapból érdeklődjön Freud és Jung iránt, a filmnek ugyanis ezt nem sikerül felkeltenie. Ettől a "Veszélyes vágy" alapvetően egy unalmas színdarab-adaptáció marad, és bár Cronenberg kinyitja a teret és kiviszi a szereplőit a szabadba is, így nemcsak a poros dolgozószobák mélyén zajlanak a verbális csaták, a film ettől sajnos még nem lett eseménydúsabb, sőt a nézők többsége már a játékidő felénél garantáltan beleun a monotonitásba. A színészeket nem érheti panasz, mivel meglehetősen jók, bár Keira Knightleynál még az elején azért valamelyest rezeg a léc, nehéz ugyanis eldönteni, hogy a nyitó jelenetben látható, hisztérikus kitörésekben megnyilvánuló mentálisbeteg-ábrázolása reális-e, viszont tény, hogy látványos, és nála legalább az is elmondható, hogy karaktere fejlődik, ami az alakításának is jót tesz. Emellett a trióból Mortensen nyújt még emlékezeteset, visszafogott játéka miatt nem érdemtelenül lett Golden Globe-ra jelölve. Összességében azonban a filmet ők sem tudják megmenteni, így leginkább az álmosító egyhangúsága marad meg emlékként róla.

Cronenberg állandó alkotótársa Howard Shore, akivel a "Veszélyes vágy" esetében immáron tizenharmadik alkalommal dolgozott együtt. A zeneszerző szállított már élvezhetetlen és csodás horrormuzsikát, megható drámai zenét, sötét, kortárs aláfestést, vagy éppen baljós hangulatú, nagyszabású rémisztő művet is a direktornak, most azonban valami újra volt szükség. A "Veszélyes vágy" történelmi, életrajzi filmes stílusa Cronenberg életművében új műfaj volt, de Shore már találkozott ilyesmivel, például az "Aviátor" esetében. Akkor és most is a klasszikus hangzású muzsikák irányába indult el a score stílusát tekintve. Jelen mozi esetében ezt az irányt a történetben kulcsfontosságú "Siegfried Idyll" című mű is kijelölte. Richard Wagner valamivel több mint húsz perces szimfonikus költeménye, pontosabban az ebből készült opera hőse ugyanis Sabina Spielrein kedvence. Így ez a mű kijelölte az utat a score számára is. Első felbukkanása a "Siegfried" című tételben van, ahol még csak simán zongorán mutatkozik be a téma, ezt az "End of the Affair" követi, melyben a vonósok mellett oboa vázolja fel a témát, majd később, nagyzenekari változat formájában, a "Something Unforgivable" tárja elénk. A legkifejezőbb verzióját viszont a "Letters" prezentálja, ami köszönhető a tétel viszonylag hosszabb játékidejének is.

Azonban nemcsak dallamok átvétele és átalakítása terén mutatkozott meg a klasszikus zene hatása az aláfestésen, mivel a score íve és szerkezete úgy lett megírva, mint egy operáé. Mindemellett szándékoltan további klasszikus szerzők stílusa is felbukkan a műben, aminek így a mai filmmuzsikák körében oly ritka komolyzenei hangzása lesz, bár ez a mozi miatt sajnos csak ideiglenes jelleggel tud megmutatkozni, mivel a szaggatott történet csak nagyon kevés zenét engedélyezett, így szerény játékidejű trackek születtek.

A komponista zenéire jellemző melankolikus hangzásvilág jelen esetben kifejezetten helyénvaló, az elme bugyrainak kifürkészhetetlenségéhez ugyanis tökéletesen passzol Shore stílusa. A score azonban nemcsak a már említett "Siegfried Idyll" motívumaiból áll, mivel a szerző egy eredeti főtémát is komponált, melynek a film első felében van nagyobb szerepe. A nyitó tétel ("Burghölzli") egy lassan induló, de igen lendületes, kavargó végkifejletbe torkolló, Wagner operáinak nyitányát tudatosan utánzó nagyzenekari kompozíció, melynek stílusa sajnos nem köszön többé vissza az albumon, mivel innentől a visszafogottságé, a zongoráé, valamint a kamarazenés megoldásoké a főszerep. A "Miss Spielrein" természetesen Spielrein kisasszony témáját vezeti be az aláfestésbe. Morózus, komolyzenei hangulata itt még a tétel végén lendületesebb verzióban is hallható, majd az album hátralévő részében csak halk, visszafogott variációk formájában épül be a zenébe. Emlékezetesebb változatai közé tartozik a film noiros hangzású "Carriage", továbbá a "Sabina", mely egy fuvolás változata a dallamnak. Shore további témákat is komponált, ezek egyikét a "Galvanometer" mutatja be először. Ez is főként zongorán felbukkanó motívum, melyet a "Freedom" vonósokkal kiegészülve tár a hallgatók elé.

Néhány trackben más komponisták stílusa fedezhető fel. Az "Otto Gross"-ban bizonyos helyeken beethovenes kifejezésmód uralkodik, a "Risk My Authority"-ben Csajkovszkij szelleme bukkan fel, míg az "Only One God" Bruckner fenséges csordogáló fanfárjaihoz hasonlatos zenei környezetet teremt. A stáblistához született, nagyjából hatperces "Reflection" az album legjobb része, ebben Shore saját témáit és a Siegfried-motívumot gyúrja egy élvezetes tétellé. Külön kiemelendő, hogy a "Siegfried Idyll"-nek Shore egy félórás zongoraátiratát is elkészítette, amit a kiváló zongorista, Lang Lang interpretálásában rögzítettek - a score többi részében azonban nem ő, hanem Nikolaus Resa játszik a hangszeren. Az átirat Shore egyéni, néha nehezen emészthető, melankolikus, sötét stílusában mutatja be Wagner művét, mely így tökéletesen passzol a mozihoz.

Az biztos, hogy nem sokszor fogom ezt az albumot elővenni, de ugyanakkor igen nagy elismerést érdemel a szerző, ugyanis ilyen intelligens, jól kigondolt koncepció alapján született aláfestés nagyon ritka manapság. És bár nem élvezetes (értsd: sláger filmzenei) a score, mégis értékes, mert a Wagner-mű kreatív felhasználása és az eredeti alkotást újragondoló zongoraátirata miatt igazi unikum napjaink sorozatgyártott filmzenéi között.