A Grut hétvégén három gyerekkel néztük, és abban mind a hatan megegyeztük: megérte a matinévetítésért félbehagyni a kakaózást, legózást, hogy 10:30-ra a Cinema Citybe rohanjunk, és futtában feltegyük a 3D-szemüvegeket. Mi (felnőttek) a sablonmentes amiációfilm Gyurcsány-Orbán párbaj áthallásain röhögtünk, miközben kollektíven túljutottunk a legjobb hullámvasutas élményünkön.
Bár óhatatlanul voltak üresjáratai a 3D animációsfilmnek, többségében lebilincselt mindegyikőnket a rabló és családi szál jó ütemű keveredése, és az, ahogy a noirosan startoló filmet Gru gonoszként induló karaktere elviszi a vállán. A 6 éves Adél most a plüsslovait is odaadná Gru cuki sárga segítőiért, a Minionokért, a 6 és 8 éves unokaöcséim - Bálint és Domonkos - meg az öreg feltalálójának félreértéses poénjait fejlesztik azóta is tovább.
Ami miatt külön tetszett az Universal-mozi, az az európai, eredetibb jellege. A szerkezete például üdítően szabálytalan lett a szokásos hollywoodi dramaturgiától eltérően, ami a Hortont jegyző forgatókönyvírópáros mellett a francia elsőfilmes rendezőknek is köszönhető: Pierre Coffin mellett az Oscar-jelölt kisfilmet, a No Time For Nutsot dirigáló Chris Renaud rendezte.
A szokottnál hangsúlyosabb leíró epizódok szakítják gyakran félbe a cselekményt. Már az indításnál is egy hosszabb életképsorozatot dobtak be: az antiszociális címszereplőt a Sweet Home Alabama számra ismerhetjük meg, ahogy jégsugárral lefagyasztja az előtte sorban állókat, szennyezi a járgányával a környezetet, hazamegy a fekete kertvárosi házába a harapós kutyájához, ahol csak a Cetebeszerű alkalmazottai rajonganak érte. Ugyanakkor a sztori lassabban indul a vártnál, így kivételesen a huszadik percben még nem is tudjuk előre a film végét: sokára derült ki például, hogy nagybetűs gonoszként hogy fog nekikezdeni a gigagonosz projektjének, hogy lopja el kicsinyítő kalasnyikovval a Holdat, és miután beüt a gixer egy ellenfél személyében, hogy lehet ebben segítségére három sütiáruló árva.
A gyerekek már a délelőtti matinéérzéstől is bepörögtek: imádom, ahogy kezdődik, mondták, és később is hálás közönségnek tűntek. A gyerekszínházas jelleg, a sok hangsúlyos gesztus és mimika is rásegített a szórakoztató megértésre, aminek különösen a bátyám örült, aki jó apukaként a didaktikus szót gyerekfilmes kritikánként minimum egyszer leírja. A 3D lehetőségeit elég jól kihasználták, ez a hullámvasútnál csúcsosodott ki, amit nemcsak a gyerekek élveztek, de mi is átérezhettük azt az 1895-ös élményt, ami a közönség felé robogó vonat kelthetett.
A film nemcsak a hullámvasúttal jut el a felnőttekhez: az Addams Family - hasonlóságon és a Gonoszok Bankjában az oszlopok súlya alatt összeroppanó devizahiteles áthalláson is nevettünk. Vagy épp azon, ahogy adja magát az a párhuzam, hogy a magas, görnyedt, kampósorrú Gru - aki cselből árva kislányokat fogad be - Gyurcsányra, míg a narancssárga melegítőben tomboló, a bankár oligarcha támogatását élvező ellenfele, Vektor néhány elemében Orbánra hajaz.
A karakterek áthallások nélkül is remekek. Az okoska, a fiús és a cuki kislányok (Margo, Edith és Agnes) mind nagyon találóak, Gru gyors ellenfele, Vektor pedig a fiatal Austin Powers-esen kiépített vonalat is jól hozza, miközben - a zsugorsugárral lövöldöző fickó - Zagarra is hasonlít. A srácok az öreg Senkiházi professzor poénjain rötyögtek a legtöbbet, ő akár James Bond Q-ja, kütyükkel segíti a főhőst, csak épp félreért mindent: Fánkrobot helyett Funkrobotot, tűzfegyver helyett bűzfegyvert kreál. Otthon azóta is mennek a gyerekek között a Hozd ide a kenyeret! – Ezt a tenyeret?-jellegű viccek.
A főhős némafilmes, antihollywoodi Drakulafeje ellenére is ajánljuk kiskorúaknak a mozit. Gru szabályos fejlődéstörténeten esik át, és ahogy a gonosz tolvajból érzőszívű tolvaj lesz a három árva kislánynak köszönhetően, úgy kap rózsaszín árnyalatú noirfeelinget a film. Adél pedig oda volt, hogy a főhős esti puszit adott a lányoknak, és mivel benne volt a metamorfózis lehetősége Gruban, mi sem tartottuk giccsesnek. Persze neki biztos nem pancserek voltak a pr-osai: 9/10.
