Szimfonikus Nirvana és techno kánkán: a közhelyekből, a dzsánkkultúrából, csodás színészekből és banális popdalokból épül fel a Moulin Rouge bombasztikus látványcsapása.
Aki azt hiszi, hogy a Moulin Rouge csupán a díjeső öntözte Lady Marmalade című videoklip köré kanyarított mozgóképipari termék, téved. Aki a forgalmazók közül azt hitte, hogy széles néprétegek értékelik majd a filmet széles e hazában, arccal bukik a betonba. Aki azt hitte, hogy Nicole Kidman egy a hosszú hajú hollywoodi szépségek közül, akit a véletlen és nagy mellei juttattak a csúcsra, kénytelen lesz revideálni nézeteit.
A Moulin Rouge mindent megcáfol, amit egy hollywoodi filmtől várhat az ember: szemétből épít katedrálist, a giccset turbózza hatásos mozivá, kiskedvenc színészekről bizonyítja, hogy igazi művészek, ám mindehhez az angolszász popkultúra ismeretét, és nyelvtudást követel.
A nagyjából musical műfajú film nagy találmánya ugyanis az, hogy főként a nyolcvanas-kilencvenes évek popszámainak szövegéből építi fel párbeszédeit és dalait, miközben a huszadik század eleji Párizst építi újjá látványban. A látvány amúgy is kulcsszó ebben a monumentálisan fényképezett, dekadens ripacsokkal telezsúfolt, vad színvilágú orgiafilmben, amely a számítástechnika és musical hagyományokhoz hű díszletezés csúcsát hozza. Miközben Madonnául, U2-ul és Nirvánául beszélgetnek a múlt századi jelmezeket és bohémságot képviselő szereplők, előadják a Kaméliás hölgy szenvedélyes szappanoperákat megszégyenítő melodrámáját, odakevernek alantas bohózatot, nyálas ősmusicalt, mindent, ami a művészet alatti, és ebből a dzsánkból összeáll a hatásos, soha nem látott intenzitású film, amelyhez képest Baz Luhrmann előző munkája, a Rómeó + Júlia pipiskedő
kamasztestvér csupán. Az utalások azonban nem jönnek át a magyar feliraton, hiszen azokat folyamatosan lábjegyzetelni kéne, így az angolul nem tudók, a popzenéből kimaradók jobb, ha el sem mennek a moziba.
E parádéban mégsem halványul el a színészek szerepe, akik énekelve-táncolva adnak emberi arcot a sematikus figuráknak. Nicole Kidman és Ewan McGregor és az egész zenére irányított gárda hibátlan, és a szándékolt hiteltelenséggel hiteles.
Posztmodern, eklektikus, mondják majd az esztéták, miközben a szerelem hatalmát zengő hamis giccshang a környező évek dekadenciáját zengi figyelmes fülünkbe.
