Korai hiányosságomat pótoltam a mai napon, mivel készülök az estére. Készülök, ugyanis Quentin Tarantino újkori westernjét mától játszák a hazai mozik. Semmiképpen sem szerettem volna úgy találkozni az újkori Djangoval, hogy nem láttam az elődöt, Sergio Corbucci 1966-os alkotását, amelyben az acélos tekintetű titán, Franco Nero formálja meg a címszereplő karakterét.
Kezdetben fenntartásokkal kezeltem a filmet, mivel a klasszikus "spagetti western" kifejezést pontosan ezekre a mozgóképes alkotásokra találták ki, és számomra cseppet sem pozitív a western műfaj ezirányú aposztrofálása. Szerencsére aggályaim alaptalannak bizonyultak, hiszen a rendező a western kliséit képes volt szellemmel megtölteni, amely többet ad a nézőnek a nyers és kendőzetlen erőszaknál.
A hagyományos western eszközei természetesen nem maradhatnak el. Kapunk pisztolypárbajt, szalonban kacagó örömlányokat, kiadós verekedést és bosszút is minden mennyiségben, ám a film magányos hőse Django, misztikusabb figura, mint azt bárki is gondolná.
Nyomában halál jár, és magával cipeli terhét, amely egy régi adósságának fából eszkábált stigmája. Független part ő a viszály két frakciója között mely egy csendes, és nevesincs kisváros utcáin szedi áldozatai valahol az amerikai- mexikói határ mentén a polgárháborút követő években.
A rendezőtől nem kapunk pontos helyet és időpontot, mivel nincs jelentősége a történet szempontjából, amelynek gyökere valahol az emberi kapzsiság és a becsület paradox kettősségének határmezsgyéjén vándorol kisebb- nagyobb kitérőket téve egyik vagy másik oldal felé.
A klasszikus rossz ábrázolása ezúttal személytelenné válik, és valami egészen más irányba tereli a szereplők jellemét.
A történet megtestesült gonosza maga az arany, amely ellentétet gerjeszt bajtársak között, és embereket motivál a mészárlásra, becstelenségbe hajszolva bárkit, aki csak érintkezik vele.
Az utcákat mindenfelé belepő sár is szimbolikával bír, hiszen mindenkit, még a legártatlanabb teremtést is bemocskolja és összekeni, nincs menekvés előle. Senki sem kerülheti el sorsát, mindenki megbűnhődik tetteiért.
Django karaktere és motivációja azonban megváltozik. Szerepe nem a klasszikus értelemben vett western hős, aki sajátos társadalmi modelle a jónak. A megszokott ábrázolással ellentétben ő is sebezhető, és el kell buknia ahhoz, hogy a történet végén győzedelmeskedhessen.
Jelleme nem makulátlan, a gonosz őt is képes megrontani, ám ez a romlottság mégis magasztos célt szolgál, és a feltámadás sajátos útján megváltást ígér a főhős számára.
Sergio Corbucci operatőrének kamerakezelésében a szekondok és a közelik élesen váltják egymást, egyértelművé téve minden emberi reakciót és szándékot a filmben. A kézi kamera egyedi használata az akciójeleneteknél zavarodottságot és diszharmóniát okoz a nézőben, amely a szereplők kiszolgáltatottságát jól példázza. Az egyedi megoldások, a gépfegyveres jelenetek, valamint a korbácsolás és a tiprás naturalista képei kendőzetlenül mutatják be a vadnyugat korabeli morbiditását, embertelenségét, amely megkondítja a vészharangot az ember fejében, és eloszlatja a kételyt azokban, akik azt gondolták a hollywoodi westernek után, hogy a vadnyugat egy tuti hely lehetett akkoriban.
A rendező művészien komponált képei egyértelműen összekapcsolják a film nyitó és zárójelenetét, ami Franco Migliacci zenéjével tökéletes harmóniát alkot.
Persze nincsen rózsa tövis nélkül, ez a western is szenved néhány apróbb szépséghibától, a drámai hatáskeltés képi eszközei, a vágás ritmikája bizonyos esetekben túlzóan hosszúra nyújtja a jelenet kockáit, ám az összképen ez mit sem változtat.
Egy szó mint száz, Sergio Corbucci alkotása jó alap a Django unchained-re való hangolódáshoz, és mindeképp értékes darabja a "spagetti western" kultúrának, amely nem csak Quentin Tarantino, de Robert Rodriguez szellemi tápláléka is volt. Nélküle kevesebbek lennénk jó néhány olyan alkotással, amely színesíti a világ újraértelmezett western és akciófilmes filmkultúráját.
Egy kínos kérdés azonban nyitva maradt, amely okoz még álmatlan éjszakákat. Ki volt az igazi Django?
10/7
