A döntés joga

A halálos betegségekkel való szembenézés és az eutanázia dilemmái kortól függetlenül élénken foglalkoztatják az alkotókat, sőt, e súlyos kérdések az elmúlt időszakban egyre több műfajban felbukkannak. Kevés olyan téma akad, ahol a mozi ilyen látványos és fontos szerepet játszott a társadalmi párbeszéd kialakításában, a káros előítéletek lebontásában.

A vonatkozó alkotások nemcsak az alapvető információk átadása miatt fontosak, de jelentős katalizátorai a közvélemény változásának. A mozi pozitív hatása különösen látványos az AIDS esetében, hisz részben a filmek hatására hosszú évek után sikerült szétválasztani a betegséget, illetve a hozzá tapadó, babonás módon a homoszexualitással és az intravénás drogfogyasztással azonosított „erkölcstelenség” bélyegét. Az eutanázia-filmek szintén úttörő jelentőségűek voltak a törvényi változásokkal kapcsolatban, a betegek és a hozzátartozók drámáin keresztül az elvont etikai döntések, a fennálló jogi szabályozások következetlenségei kézzel foghatóvá válhattak. A Mielőtt meghaltam egyszerre csatlakozik e két vonulathoz, a HIV-fertőzés feldolgozása mellett ugyanis egy eddig elhanyagolt kérdéskört, az alternatív gyógymódok és a gyógyszergyártói érdekek összeütközéseit járja körül.

Az AIDS leginkább a nyolcvanas-kilencvenes években volt az érdeklődés középpontjában, ma leginkább a rák tartja rettegésben a közönséget. A HIV-vírust annak idején sokan a modern kor pestisének tartották és a saját félelmeikre, felületes tudásukra hagyatkozva automatikusan elítélték azokat, akik megfertőződtek. A Mielőtt meghaltam felvezetése bemutatja ezt a hibás válaszreakciót, ám innen kiindulva egy sokkal aktuálisabb és teljesen új drámai konfliktust bont ki. Hősünk egy rodeó-rajongó, homofób déli külvárosi macsó, aki sokáig képtelen szembenézni a szörnyű valósággal. Ron Woodroof úgy tekint a halálos diagnózisra, mintha egy komolyabb influenzát kapott volna el. Az orvosok tanácsai és a lesújtó vélemények ellenére saját magát kezeli – a kezdeti egészségromlás után egyre biztatóbb eredményekkel. A férfi az anyagi haszon reményében a törvényi kiskapukat kihasználva árulni kezdi a jótékony hatású alternatív készítményeket így kivívja az ellenőrző hivatalok és a nagy gyógyszergyárak haragját.

A forgatókönyv (és a színészek) nagy bravúrja, hogy a nyilvánvaló klisék és kiszámítható fordulatok ellenére Woodroof jellemfejlődése hiteles, a történet pedig új perspektívából tekint a halálos betegségek kezelésével kapcsolatos joghézagokra. A heteroszexuális, white-trash villanyszerelő betegsége tálcán kínálná a kioktató szólamokat, ám az alkotók a helyzet morbid iróniája helyett a figura jellembeli fogyatékosságaiból kovácsolnak erényt. Ha félretesszük az AIDS és a gyógyászati előírások motívumait, egy olyan férfi története elevenedik meg előttünk, aki az elvesztegetett életére, a korábban elkövetett hibáira csak akkor döbben rá, mikor a sors hatalmas kihívás elé állítja. Woodroof fokozatosan néz szembe a helyzetével és kezdetben öntudatlanul, kizárólag önös érdekből vállalja az alternatív (és törvényileg nem engedélyezett) készítmények forgalmazását. Ez az önző és beképzelt figura nem hajlandó beletörődni a sorsába és felveszi a kesztyűt – rátalálva végül a saját céljaira. A figura nem hős, hanem túlélő, aki közvetve (és nem mellékesen) végül másoknak is segít. A Mielőtt meghaltam azért felemelő és giccsmentes történet, mert a gyarló hétköznapi ember és a felmagasztalt szent között abszolút átjárhatóak a határok.

Az alkotók elegánsan egyensúlyoznak a cselekmény különböző rétegei között, a film csak néha döccen meg és válik kissé tankönyvszerűvé. Komolyabb kritika talán azért érheti a rendezőt, mert egy-két pillanat erejéig nem tud ellenállni a csábításnak és a színészek sokkoló fizikai átváltozását (a súlyvesztést) attrakcióként is használja. Matthew McConaughey és Jared Leto ijesztően meggyötört teste kétségtelenül fontos a film hatása szempontjából, a fogyásuk önmagában mégsem érne sokat az átgondolt alakítások nélkül. McConaughey pontosan érzi a figura lényegét és nem az AIDS áldozataként, hanem egy szorult helyzetbe került pimasz, gyakran kifejezetten ellenszenves csirkefogóként közelíti meg. Jótékony humorral és kimért drámaisággal kelti életre a karaktert és nagyrészt az ő érdeme, hogy Woodroof a drasztikus jellembeli változások ellenére is életszerű marad.

Leto ha lehet, még nehezebb feladatot kapott, hisz egy HIV-pozitív, drogfüggő meleg segítőtárs bőrébe kellett bújnia, és hát ez a szerep így leírva maga a két lábon járó kliségyűjtemény. A színész hibátlan alakítást nyújt, finom eszközökkel dolgozik és messzire elkerüli az oly gyakran előforduló manírokat. A mellékszereplő jelenléte kulcsfontosságú Woodroof személyiségfejlődésében. Leto játékának hála a két férfi lassan kialakuló barátsága nem tűnik erőltetettnek, a főhős változó gondolkodásmódja természetes reakciónak tűnik.

Az írók elegánsan kötik össze a másság elfogadását és Woodroof felelősségvállalását, ám a legnagyobb dobásuk mégiscsak az, hogy ezt a kétségtelenül érdekes magánéleti szálat sikerül univerzálissá varázsolni. A film utolsó harmada egyértelműen a gyógyszerek engedélyeztetésével kapcsolatos akadályok és az anyagi ellenérdekek kínzó problémáira fókuszál. Woodroof szélmalomharca ráadásul egy nagyon fontos, mindenkit érintő szempontra is felhívja a figyelmet, a mai amerikai jog ugyanis úgy rendelkezik, hogy a páciens hivatalosan csak engedélyezett kezelést vehet igénybe. A Mielőtt meghaltam felszólal a fojtogató bürokrácia ellen és hatásosan teszi fel újra az örök kérdést: kinek a kezében van a döntés a saját életét illetően?