Annyi drogbáró, terroristavezér és diktátorocska után Hollywood végre pihenhet; megvan az új, tartósnak ígérkező ellenségkép: késsel-villával eszik, öltönye van és vállalatbirodalma, országokat tesz zsebre, keresztnevükön szólítja a bankautomatákat, és saját csapattal indul az olimpián. Aki úgy összeüt egy ilyen corporate thrillert, hogy senki sem röhögi el magát rajta, azé a műfaj kisdoktorija, ám aki tudja ezt frakkban, fordítva is, elegántosan elviccelve a dolgot, az az igazi spíler. Tony Gilroynak mindkét fokozat összejött: az oda a Michael Clayton volt, a vissza pedig ez a film. Az író-rendező két műsorszámot futtat: az egyik a szerelmes szuperkémeké, akik még a paplan alatt is konspirálnak, a másik pedig az egymás szívatásában kiteljesedő iparmágnásoké. Mivel a romantikus-átverős vonalon Julia Roberts és Clive Owen teszik váltott álruhákban a szépet, az üzletin viszont Paul Giamatti és Tom Wilkinson acsarkodik, nem kérdés, hogy kié a reflektorfény. Kár, mert a táncos-komikusi versengésben Wilkinsonéké a tüzesebb szám: e két, díszként belógatott segéderő az igazi haszonélvezője a produkciót mozgató főpoénnak, melyet Gilroy minden kameraállásból elsüt: hát nem vicces, hogy a kémthrillerek teljes arzenálja, az ügynökök és kamerák, a fedőnevek és az összes fontoskodó hadműveleti manőver a pelenka- és samponipar kulisszái között is bevethető! Végső soron igaza van, mert az tényleg szellemes, ahogy Giamatti hadvezéri vonulása közben úgy osztogatja a parancsokat, mintha épp Lengyelország lerohanására készülne, pedig csak a délutáni fogpaszta-prezentáció sorsa a tét, és nem kevésbé vidám az a némajáték, melyben az akciódramaturgia szégyenére a két cégvezér lassított felvételen esik egymásnak. Csak hát a köztes időkbe, az egyre hosszabb szünetekbe kell nagyon a két sztár keserves igyekezete; becsületükre legyen mondva, Clive és Julia a legjobb mosolyát hozza.
