Erőszakpornó vagy tényfeltáró börtöndráma? Akárhogy is, Steve McQueen rendezői debütálása vérrel, vizelettel és bélsárral írja meg a modern politikai konfliktuskezelés undorító kézikönyvét.
Mindig kirobbanó húzóerőt jelent egy film reklámkampányában, ha nyíltszíni brutalitást kellő nyersességgel ábrázolnak. Jogosan merülhet fel a gyanú, hogy Steve McQueen rendezői debütálása is csupán a pőre erőszakpornó pillanatnyi tömeghisztériáját óhajtja meglovagolni, hiszen egy elsőfilmes számára szívtájékon sokszor már ez is andalító melegséget okozhat. Szerencsére az Éhség kapcsán erről szó sincs: nagyjából a tavalyi Tribeca Filmfesztivál óta tudni lehet, hogy egy, díjgyűjtő körútjára korántsem méltatlanul indult, erőteljes politikai tézisdrámáról van szó, ami teljesíti a műfaj talán legfontosabb kívánalmát: nem az emberről, hanem a nagypolitika poshadt gépezetéről szól.
Bobby Sands (Michael Fassbender - Becstelen Brigantyk) hányattatásairól szól a történet. Sands 1981-ben az IRA nevű félkatonai szervezet tagjaként töltötte börtönbüntetését egy Belfast közeli fogházban. A brit kormány visszavonta a bebörtönzött paramilitaristák politikai státuszát, és a köztörvényes bűnözőknek kijáró elbánásmóddal sújtotta őket. Sands, mint a tömörülés egyik szellemi exponense, megelégeli a megalázó és kilátástalan szituációt, és tiltakozásul tömeges éhségsztárjkot hirdet, hogy az öngyilkos akcióval vonja magára az állami magaspolitika és a közvélemény reflektorfényét. Testi rothadása, megrögzött mártíromsága 66 napon át tartott - és még ezzel sem tudta töredelmes Canossa-járásra kényszeríteni a hivatalos hatalmat, ami csukott szemmel tiporta az emberéletet Észak-Írországban.
Ebből lehetett volna akár egy hagyományos sorstragédia is, ami fejet hajtva a kötelező sablonok előtt, kifejezetten a főhős elhivatott fanatizmusának, vagy a mikrodrámai szituációból kisugárzó világfájdalomnak állít monumentális emlékművet. Arról a lélektani mélybúvárkodásról, amivel Oliver Hirschbiegel A kísérlet c. darabja sokkolta a nagyérdeműt, persze azonnal le kell mondanunk, és mivel történelmi filmmel állunk szemben, az is világos, hogy kalandelemekkel nyakonöntött, lazább szövésű műfajkoktélt sem várhatunk, ami pusztán egy virulens nonkonformistát állítana a homloktérbe. Persze ennek ellenére is egy hőscentrikus kompozícióval számolnánk, de hibát követnénk el. McQueen filmje egyebek mellett azért is működik, mert nem az alanyiság szubjektív sarokpozíciójából közelít, hanem egy szinte teljesen semleges hangoltságú eseményhalmazt jelenít meg kevés dramatizált konfliktussal. Súlyos kollektív állapotrajz - nem a csontsovány mártír fekélyes bőrén keresztül érintkezünk a mese horizontjával, hanem a történelem hatalmas, metsző látószöge tűnik át az egyéni apokalipszis mezejére.
Az Éhség nagyszerű eszközökkel támasztja alá ezt a megdöbbentő és siralmas személytelenséget. A Sands-kálváriát nyomasztó és idegen emberportrék előlegezik néhol tökéletes visszafogottsággal. Az expozíció egy, munkáját teljes apátiával végző fegyőrt elevenít meg - aki szárazságával szinte már a 2006-os A mások élete (r.: Florian Henckel von Donnersmarck) társadalmilag-emberileg marginalizálódott prototípusát idézi -, amint egy erőszakos rabfürdetést követően vérző ujjperceit pihenteti a langyos mosdóvízben. McQueen komótos munkatempójával több szekvenciát is szentel a látszólag érdektelen, hatalmaskodó figurának - merész átélezésekkel fest róla közeli portrékat, statikus hosszú beállításban láttatja, amint merev fapofával cigarettázik a hóesésben. (Ekkor még nem is sejti a néző, hogy a szürke eminenciást, miközben élő-halott, roncs anyját látogatja meg egy otthonban, szitává lövi egy elkeseredett merénylő.)
Ezt követően egy frissen érkezett fegyenc első tapasztalatait, beilleszkedésének undorító fokozatait ismerhetjük meg, szintén csigalassú építkezésben. Sőt, McQueen az időtartam egyharmadát tulajdonképpen azzal tölti, hogy frusztráló, deviáns csendéleteket fessen, amelyek erősebben vágnak gyomorszájon, mintha azonnal hektikus kamerarángással kísért pogromok sorakoznának előttünk. A rendező a dialógusokkal is csalhatatlan ügyességgel takarékoskodik, hogy aztán Bobby Sands és a börtönkáplán tizenhét perces, egyetlen beállításba belegyömöszölt, nagy szócsatájában minden szövegigényét kielégíthesse. Kétségkívül ez a film leglátványosabb, egyben legfontosabb szekvenciája - de itt sem kell szájbarágós didaxisra, vagy felszínes deklamációkra számítanunk.
Az Éhségben a brutalitás sem öncélúan hasznosított esztétikai perverzió, csupán néhány percig kell kibírnunk a meztelenre vetkőztetett rabokra mért ütések nyugtalanító zaját. Mégis, amikor egy kisebb hangzavart követően mohó elszántsággal érkeznek meg a rohamrendőrök, és egy szerencsétlen fegyenc számára pajzsokkal és gumibotokkal rögtönzött vesszőfutást rendeznek, jó esély van rá, hogy megdöbbenésünkben letépjük a mozikarfa huzatát. McQueen ügyel rá, hogy ne kapjuk túl nagy dózisban az embertelen bánásmód vérlázító képsorait, de sikerül néhány ötletes és erőteljes beállítással is elérni, hogy önkéntelenül is mély gyűlöletet érezzünk a retorzió szenvtelen végrehajtói iránt.
Persze a legnagyobb kérdés az, vajon McQueennek sikerül-e szofisztikáltan és megrendítően ábrázolnia Bobby mártíromságát? A válasz egyértelműen: igen. Fassbender még ijesztőbb, mint Christian Bale A gépészben, csontsovány, megsárgult, vézna testét fekélyek és duzzadó kiütések borítják, de nem a botrányosan mikronaturalista ábrázolásmód avatja hitelessé az áldozathozatalt, hanem az az objektív, háttérbe húzódó elbeszélésmód, ami mindezt közvetíti számunkra. Csak a testi szenvedést látjuk, a tanácstalanul fejüket vakaró orvosok és kórházi munkatársak gépies munkáját, de a megtört arcot megvilágító közelképek és a fizikai destrúdót óvatosan nyomatékosító csúcspillanatok (Bobby már nem hallja egyik bajtársa szavait, álomba merülő anyjának is csak elmosódott sziluettjét látja) mégis eleget mondanak. A non plus ultrát egyértelműen Bobby halála jelenti. Az árpamezők, a csupasz fák és szelíden kavargó madarak álomdimenziója matt egyszerűségében is beszédes és stílusos, valamint még az 1962-es A hosszútávfutó magányossága (r.: Tony Richardson) közismert lázadás-esztétikáját is megidézi egy múló pillanatra.
Az Éhség ellentmondásos, de rendkívül bátor kísérlet. McQueen ugyanis elég merész volt ahhoz, hogy egy börtönfilmben ne a szubjektív hősdráma rózsaszín giccsének szirmait tépdesse, hanem annak a lehetőségét szimatolta, miként tudja az egyéni drámát egy történelmi szemléletű tablófilmbe szuszakolni. A rendező akaratosan puhatolja a nézői tűréshatár küszöbét, de a film értékét inkább az első harmad néhol üres magamutogatásba fulladó lassúsága csorbíthatja. A kendőzetlenül és nyersen párolt igazság semmiképp sem.
