Tavaly, amikor lezárult minden idők egyik legjobb sorozata, a Breaking Bad, a nagyérdemű közönség még csak nem is hitt benne, hogy a közeljövőben bármikor készülhet egy olyan széria, mely állhatná az összehasonlítást az AMC modern klasszikusával. Az HBO gondozásában készült True Detective azonban jött, látott és porba döngölte ezeket az elvárásokat. Ismét igazolást nyert a régóta ismert tanulság, miszerint az igazán mély és komoly emberi történetek már nem Hollywoodban, hanem a televízió boszorkánykonyháiban készülnek. Nic Pizzolatto produkcióját mindennel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy trendérzékeny és opportunista módon a kevéssel beérő átlagnéző kedvére tenne. A True Detective üdítő szellemiségű bűnügyi opusz, melyhez foghatót – ha az álomgyári fősodorhoz viszonyítunk – A bárányok hallgatnak óta nem láthatott a publikum. Igazi székbeszögező, nyolc epizódon át tartó lázálom, melyből nagyon rossz felébredni.

E műfaj – a nyomozás motívuma köré épülő pszichológiai thriller – ma már fehér hollónak számít az amerikai filmgyártásban. A kétezres évek elején Az ígéret megszállottja, az Álmatlanság és a Titokzatos folyó még zsinórban reprezentálták. Ma jó, ha szökőévenként a mozikba kerül egy képviselője, mint például a nemrégiben bemutatott – és érdemtelen közönnyel fogadott – Fogságban. A True Detective ezt a hiányt is pótolja, már csak azért is, mert az egész történet olyan szilárd egységet alkot, hogy az embernek az az érzése, mintha egy nyolcórásra dagasztott mozifilmet nézne. Ez persze még nem egyedülálló teljesítmény, hiszen olyan rokon szellemiségű szériák dolgoztak már hasonló koncepcióval, mint a kultikus Twin Peaks, vagy a pár éve debütált The Killing. A True Detective azonban mindkét darabnál sokkal öntudatosabban és következetesebben erősíti nézőjében a nagyjátékfilm illúzióját.

Narratív szerkezete eleve komplikált (az átlagsorozatokhoz mérten mindenképpen): három, minduntalan egymásba játszó idősíkja olyan nagyszabású és sűrített élményt kínál, akár egy egészestés bűnügyi mozi. Azonban hiába ez a csavaros elbeszélőtechnika, a történet eseményei kérlelhetetlenül egy irányba tartanak. Nincsenek felesleges mellékszálak (egészen az utolsó két epizódig egyetlen olyan jelenetet sem találunk, melyben ne szerepelne a két főszereplő közül legalább az egyik), nincsenek késleltető mechanizmusok, nem akadozik a cselekménymenet. Nincsenek kierőszakolt vörös heringek, melyek beetetnék a nézőt és eltérítenék a figyelmét; az írók nem mesterséges módszerekkel generálják a feszültséget. „Whodunit” típusú krimi helyett lassú folyású, meghökkentő fordulatokat nélkülöző nyomozótörténetet kapunk. Inkább maga a folyamat az izgalmas, ahogy a két eltérő habitusú rendőrtiszt megpróbálja a saját világnézete segítségével értelmezni a borzalmas bűnügyet. A folyamat az izgalmas, ahogy a kamera szép lassan csókolózik a rettenettel, de ez a rettenet szinte mindvégig a lelkeken belül marad. Olajozott akciódramaturgia helyett meg-megbicsakló nyomozást és obskúrus háttértörténeteket kapunk (talán nem meglepetés: a rendőrpáros nem göngyölít fel minden gyilkossági ügyet, melyre mellékesen ráakadnak). Sablonkarakterek helyett aprólékosan megszerkesztett, gyarló és – habár rokonszenvet nemigen ébresztő – roppant hiteles (anti)hősöket.

A két protagonista viszonya pedig legalább annyira összetett és gazdagon ábrázolt, mint maga a bűnügyi eseménysorozat. Kettejük közül Rust (Matthew McConaughey) a különös tehetséggel megáldott detektív, ámde zsenialitása akut embergyűlölettel és egy nietzscheiánus filozófus lehangoló pesszimizmusával párosul. Marty (Woody Harrelson) a magabiztos és munkája felé obszesszív érdeklődéssel forduló partnere tökéletes ellenpólusa. Életébe belefásult, alkoholista szürke eminenciás. Munkája már rég kiégette a lelkét. Egzisztenciális bizonytalansága egyre mélyebbre rántja az önpusztítás bugyraiba, még családi életét is szétdúlja, és ha konfliktusok elsimításáról van szó, csak az ököl törvényét ismeri. Pizzolatto hősei ezer különböző árnyalatban játszanak, mindig képesek meglepetést okozni, és nagyszerűen egészítik ki egymást. Persze a színészi játék formálja igazán rétegzetté őket. McConaughey alakítása például szenzációs: olyan finom eszközökkel képes megragadni a jólfésült, harmincas évei derekán járó zsaru és bő tizenöt évvel idősebb, alkoholgőzben pácolt alakmása közti különbségeket, hogy az felér egy színésziskolával. Az elmúlt pár évben karrierjét céltudatosan építgető férfi még Oscar-díjjal jutalmazott munkájában (Mielőtt meghaltam) sem volt ennyire kirobbanó formában. Néhol ugyan a ripacskodással határos, amit művel, de a mérleg így is bőven pozitív. Harrelson pedig hiteles gesztusokkal mintázza meg a léha erkölcsű, de a lelke mélyén becsületes kopót.

Az atmoszférateremtés frontján szintén jelesre vizsgáznak a készítők. Talán csak Alan Parker legendás neo-noirja, az Angyalszív érzékeltette ilyen szemléletesen azt a primitív űrt, mely a durva arculatú Louisiana-i tájban honol. Atomizálódott közösségek, mélyszegénység, tömeges méreteket öltő prostitúció, és egy mocsárvidék, mely örökre elnyeli a felderítetlen gyilkossági ügyeket – a környezetrajz egyszerűen hibátlan. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a sorozat még saját műfajának néhány klasszikusára is kikacsint (említsük csupán az egyik legszebb példát: abban a jelenetben, amikor Rust kikérdezi az elmeotthonban ápolt kislányt, az alkotók Bach egyik Goldberg-variációját reciklálják, mely A bárányok hallgatnak hangsávján is megtalálható). Mindezek ellenére persze a True Detective sem hibátlan alkotás, szerkezetében azért vannak repedések (a felvezetés kissé túl hosszú, a középső idősík eléggé halovány a többihez képest), ám felesleges kukacoskodni. Pizzolatto produkciója nem egy nyolc részből álló sorozatévad, hanem egyetlen, tökéletesre csiszolt műegész. Delejező erejű, csontig hatoló mestermű – akár azt is elhisszük neki, hogy mégiscsak „a fény áll nyerésre.”