A film is valóság

Jancsó Miklósról megoszlanak a vélemények. Sokan tartják forradalmi filmújítónak, mások pedig unalmas önismétlőnek mondják. Tagadhatatlan, hogy a Jancsó-mozit már az első kockáról fel lehet ismerni. Stílusa van, állandó színészekkel dolgozik, körbe hordozza a kamerát és persze a meztelen lányokat se felejtsük. Mindezek látványos külsőségek, ettől a film jó is lehet.

1998-as, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten c. filmjével új korszakot kezdett pályáján Jancsó Miklós. A főszereplő mindig Kapa és Pepe, azaz Mucsi Zoltán és Scherer Péter, s körülöttük forog a kusza, égi-légi cselekmény, a filmes forgatag Hernádi Gyulával és Vasvári Emesével körítve. A friss, még szinte ropogós, filmszemle-nyitó mű, a Kelj fel komám, ne aludjál című túllép a korábbi modorokon. Ötvözi a Lámpás óta halmozódó tapasztalatokat. Sikeresen kerüli el az önújrajátszás csapdáit és feszülten érdekes tud lenni.

A film háborús helyzetet modellez a mai Pesten. Orosz, amerikai, német katonák s a magyar nyilasok nyüzsögnek mindenütt. Kapa és Pepe hol munkaszolgálatos zsidók, hol rendes magyar hadifoglyok, ahogy a helyzet adódik. A magyar történelem jelképe is lehetne a hídon átgördülő fura biciklis tandem nyilas, orosz, német és amerikai biciklistával a fedélzetén. A múltunkat övező és a jelenünket fenyegető totális őrület, fasiszta-kommunista rémtörténetek kavarognak a filmen. Együtt vagyunk rosszak és jók. Bűnrészes, résztvevő mindenki, sokszor több oldalon is. A lényeg, hogy mindenki felelős, nem lehet ujjal a másik táborra mutogatni.

Jancsó keményen fogalmaz, miközben saját magán is ironizál. Kapa hiányolja a forgatókönyvet meg a konkrétumokat, de Miki bácsi Hernádi Gyulára mutat, aki bölcsen hallgat. Kerek, tökéletes kompozíció ez a film. Nincsenek elvarratlan szálai vagy feleslegesen beemelt szimbólumai. Gyerekjáték és fényes női mosoly (Vasvári Emese, Tóth Ildikó, Schell Judit) az egész, főként ilyen erős zenei anyaggal: Lovasi András, Kispál és a Borz, Bëlga, Burzsoá Nyugdíjasok. Fontos, hogy az elhangzó számok nem aláfestenek, hanem előre viszik a filmfolyamot: pontos dramaturgiai helyük van.

Legtöbbször sírva vigad a magyar (vagy úgy sem!). Jancsó ezért kétszer fejezi be a filmjét: egyszer nótázva-táncolva a vegyesboltban (szimbólum, vegyük észre! - az alkotók maguk is sokat viccelnek a szimbólumok rovására), majd Tóth Ildikó gyönyörű monológjával. Tóth Ildikó virágkoszorús orosz lányként Nádas Péter Egy családregény vége c. regényéből idéz, a tarkólövés előtti pillanatról beszél. Szelíd szavalat, nem forradalmi téboly. Csodálatos művészet. És persze a többi nők is mind a teljesség, a csoda felé viszik az eseményeket: a Miki bácsi körül anyáskodva levő Vasvári Emese vagy a kegyetlen (helyenként olvadó) népi német tisztet alakító Schell Judit. Rajtuk áll vagy bukik a férfiak sorsa.

Nem megbocsátó a befejezés, nem legyint a felhalmozott bűnre. Figyelmeztet, hogy mennyi bevallani, megbeszélni valónk lenne még - közösen, szépen. Túl fogolytáboron, koncentrációs pereken - végre.
S végül idemásolom a film kulcsversszakát, melynek szavai át-át szövik a kockákat. Hadd ismerje bárki:
"Ez a vers is valóság, akár az álmod.
Az élet: szív és kés egy szín alatt.
Szemeddel az egész tengert halászod
s horoggal mit fogsz? Egynéhány halat."
Weöres Sándor: Dalok Naconxypan-ból (részlet)