Darren Aronofsky nem invitál, kézi kamerája segítségével már a nyitóképen áttöri a néző és a színpad között húzódó láthatatlan határt, hogy aztán olyan mélyre hajítson minket az őrület dimenzióiba, amelyre utoljára talán a Jákob lajtorjája esetén volt példa.
Darren Aronofsky Fekete hattyúja a pszichothriller szubzsáner és a görög sorstragédiák következetes precízióval adagolt, mainstream keveréke: meglepetéseket nem tartogat, sorsrontó anya-lánya kapcsolata és a balett szokatlan háttérközegének realista ábrázolása miatt azonban mindenképpen megéri azt a bizonyos misét, pontosabban előadást.
Adott egy kellően elvont rendező, aki a címében közismert Hattyúk tava fehér illetve fekete hattyúját egyetlen balerinával játszatja el. Adott egy kislányos lelkületű, ifjú művésznő, aki az elvárások súlya és a riválisok nyomása miatt a kettős szerepével való maradéktalan azonosulást célozza meg. A valóság és a szerepek összeolvadása pedig egyszerre nyit utat a művészi tökély és a zsenialitást az őrülettől elválasztó vékony határ felé. Az a kérdés pedig, hogy utóbbi soraimmal vajon a Fekete hattyú történetét vagy annak forgatási körülményeit vázoltam fel, a film önreflexív vonulataira is rámutat. Vajon mennyire áshat le tudata mélyére a hősnő a fekete hattyú figurájának megragadásáért? Vajon mennyire drasztikusan irányíthatta Aronosfky lázadásra termett díváját, hogy ki tudja vetíteni pszichéjének sötét oldalát testével és kisugárzásával? Natalie Portman elsöprő, a hirtelen megjegyzésektől a megkésett kamaszkor lázadásán át az őrületig vezető átalakulása miatt érdemelte ki Oscar-jelölését és talán díját is, hiszen szerepében és alakításában is a színészmesterség képlékeny határait feszegeti.
A hősnő, Nina tudatát egyszerre két veszélyforrás támadja: az embert próbáló főszereppel szembeni elvárások és az anyai elnyomás miatt megkésett kamaszkor. Aronofsky nagy gonddal, realista felfogással igyekszik bemutatni a balett világát. Hangsúlyos közelképekkel ábrázolja a merev test deformálhatóságát és a tánchoz elengedhetetlen cipők tömény tartását, miközben a színfalak mögötti kapcsolatokra is kitér. Étrendjükre maradéktalan figyelmet fordító balerinák acsarkodnak a szerepekért, hogy aztán a teátrális kiválaszt(ód)ás után a féltékenység zöld szemével hunyorítgassanak a címszereplőre. Az ifjú tehetség karrierjének betetőzését pedig nagyszerűen ellenpontozzák a kiégett, alkoholmámorban tobzódó díva (Winona Ryder) hangsúlyos epizódjai.
A new yorki balettszínház szürke ridegségével szemben Nina rószaszín babaszobája sem jelent biztos mentsvárat. Aronofsky olyan anya-lánya kapcsolatot vázol fel, mely pszichózisában Stephen King illetve Brian De Palma Carrie-jére hajaz. A Barbara Hershey által alakított egykori balerina anyai monodrámája torzult nevelési módszereket eredményez. Miközben depressziójában saját önarcképét festi századjára, nem várt gyermeke révén próbálja beteljesíteni vágyott sikereit. Ninát ráadásul a nagyvilág hétköznapi bűneitől is elzárja, így a huszonéves lány személyiségéből nemcsak bizonyos szocializációs lépcsőfokok, hanem az érettséghez hozzájáruló élettapasztalatok is hiányoznak. A görög sorstragédiák hősnőire emlékeztető Ninát a plátói szerelmet jelentő művészeti vezető (Vincent Cassel) irányítása és egy baráti rivális (Mila Kunis) felbukkanása indítja el a kamaszkori lázadás útján, amely a fullasztóan szűk otthonból való szökéstől az alkohol- és drogfogyasztáson át a szexualitás felébredéséig vezet. S e ponton buktatja át a sztorit Aronofsky gondosan adagolt, talán kissé elcsépeltnek ható tükörjelenetekkel pszichothrillerbe: Ninán testi szimptómák tünedeznek fel – a rendező egyik jellegzetes szerzői jegye -, miközben a lány csakhamar a szerepét is képtelen megkülönböztetni a valóságtól.
Nina átalakulási folyamatába Aronofsky remek ötlettel, a színpadi határt áttörő kézi kamera – a szédítő hatás Matthew Libatique operatőr érdeme – használatával vonja be a nézőket, s a gyéren megvágott táncjelenetek révén fikarcnyit sem enged a szorításból. Ráadásként a valóság megragadására szánt dogma-stílust az őrült látomásokban is felhasználja, és a film utolsó felvonásában számítógépes animációval is kombinálja, ezzel végképp elmosva az őrület finoman kitüremkedő sarokpontjait.
A független film felől érkező Aronofsky A pankrátor hatásvadászattól mentes minimalizmusa révén globálisan elismert és érett rendezővé vált, s megnyílt előtte az út a mainstream felé. A rendező meg is közelítette a Fekete hattyúval az ars poeticájának számító elérhetetlent, s csak remélni lehet, hogy ez a székhez szögező teljesítmény a hősnő tragikus happyendjével ellentétben még többször is megismétlődik.
