zene: Marco Beltrami
vezényel: Pete Anthony
kiadás éve: 2013
kiadó: Sony Classics
játékidő: 64:53

Már a "Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed" premierje során elhangzottak olyan utalások Bruce Willistől, melyekből McClane hadnagy újbóli színrelépésére lehetett következtetni, konkrétumok azonban csak 2010 táján láttak napvilágot, az előkészületekre pedig egy évvel később került sor. A részint hazánkban is forgatott alkotás direktori székét John Moore foglalhatta el, akinek olyan produkciókat köszönhetünk, mint például az "Ellenséges terület", a "Max Payne - Egyszemélyes háború", az "Ómen" vagy "A Főnix útja", melyek egyesek szerint kellő okot biztosítottak azon remény számára, miszerint kiköszörülődik majd az addigi utolsó rész okozta csorba. Sajnos azonban a végeredményt ismét arculcsapásként élhetik meg a széria rajongói, ugyanis míg az első három mozi a minőségi akciófilmek sorát gyarapítja, addig a "Die Hard - Drágább, mint az életed" az azt megelőző kalandhoz hasonló foltot jelent e folyam életében. Persze, mint sok minden mást, ezt az alkotást is meg lehet magyarázni, és olyan szemszögből megvilágítani, hogy a valóságosnál jobb fényben tűnjön fel, ám aki kicsit is kedveli a főhőst és a klasszikus trilógiát, annak szemében mindössze a budapesti városrészletek felismerése, valamint a magyar szereplők (mint például Árpa Attila, Kamarás Iván és Ganxsta Zolee) felbukkanása okán marad érdekfeszítő e produkció.

A New York-i zsaru ezúttal nem a saját portáján mozgó rosszfiúkat, de még csak nem is az Államokban élőket zabolázza meg, hanem az orosz alvilági alakjai között tesz rendet. Igaz, erre eleinte még ő maga sem számít, lévén eredetileg fia (Jai Courtney) hazahozatala céljából látogat el Moszkvába (melyet Budapest alakít), ám végül egy olyan összeesküvés közepette találja magát, amiben a maffia keze éppúgy benne van, mint a politikai elité.

A zene elkészítésével ezúttal is Marco Beltramit bízták meg, ami nemcsak azért számított kézenfekvő döntésnek a producerek részéről, mert az előző filmet is ő jegyzi, hanem azért is, mert az utóbbi három Moore-alkotáshoz is ő szállította az aláfestést. A rendező elképzelése eleinte az volt, hogy a képsorok alá kerülő muzsika nagyrészt a hetvenes és a nyolcvanas évek score-jainak hangulatából táplálkozzon (Lalo Schifrin munkái is felmerültek példaként), végül azonban inkább ahhoz a vonalhoz maradtak hűek, amit a szerző a negyedik alkotásban kezdett kitaposni, Moore eredeti víziójára pedig mindössze néhány szösszenetnyi megoldás, valamint a "McClane’s Brain" című tétel emlékeztet. Beltrami remekül fejtette tovább a korábban megismert ötleteit, s még jobban megtalálta az összhangot saját elképzelései, valamint az első három rész muzsikája között. A Michael Kamen-féle score-ok előtti tisztelgés szintén direktori elvárás volt, s a szerző ezúttal több elemet adoptált, ezeket azonban nemcsak direkt módon alkalmazta, hanem olyan átiratokként is, melyeknek eredményeként hol a megszokottól eltérő tempóban, hol néhány hangjeggyel kurtábban, hol pedig továbbgondolva köszönnek vissza - hasonlóan dicséretesen cselekedett tehát, mint David Arnold az utolsó két Bond-mozija esetében.

A film készre vágott verziójától számítva hat hét állt rendelkezésére Beltraminak a végleges zene elkészítésére, illetve a The Hollywood Studio Symphony közreműködésével történő rögzítésére (utóbbira három különböző - nagyjából egy kilencven, egy hetvenöt, valamint egy ötvenöt fős - csoportbontásban került sor). Ugyan szerzőnk már a forgatással párhuzamosan foglalkozni kezdett e projekttel, egyéb aktuális munkái miatt csupán a végső verzió ismeretében látott neki komolyabban a feladatnak, és annyi muzsikát vetett papírra, ami a produkció által megkívánt mintegy nyolcvanpercnyi játékidő helyett mintegy kétórányit tett ki. A végleges formába öntésben segítségére volt stábjából Marcus Trumpp és Brandon Roberts is, akik a hangszerelői státusz mellett néhány részlet módosítása erejéig a kiegészítő komponista szerepét is magukra vállalták.

Az előző résznél alkalmazott elektronikus és szimfonikus hangszerelés olyan instrumentumok bevonásával színesedett tovább, mint a triangulum, valamint a bongó, melyek mellett fontos szerep hárul még az ellenfelek militarista jellemének szimbolizálása okán az akusztikus dobokra, valamint a fémes hangzású ütősökre is - utóbbiak használata egyúttal a Kamen-féle muzsikák előtti tisztelgés része is. Az ellenfelek nemzetiségére és a helyszínre való zenei célzások néhány jellegzetes vonósszólam mellett a szájharmonika, a balalajka, illetve a cimbalom révén jelennek meg (például a "Jack Makes the Call"-ban és az "Entering Chernobyl"-ban), ugyanakkor ezekkel árnyalt módon találkozhatunk, mivel Beltrami azon a véleményen volt, hogy bár elengedhetetlen elemek, a középpontban McClane és az ő jó ügy érdekében történő cselekedetei állnak, ami jobban meghatározza a filmet, mint az ellenfelek származása s az események színtere.

A Sony által kiadott korong a film kronológiájának megfelelően a "Yuri Says"- szel nyit, amely amellett, hogy remekül érzékelteti az alvilág hatalmát, a "Die Hard"-filmben rég nem hallott "Örömódá"-val köszönt bennünket. Beethoven darabjának újbóli felhasználása Moore ötlete volt, aki már szinte a célvonalnál, a scoring sessionön tett javaslatot Beltraminak ezen klasszikus bevonására. A szerző hirtelen az ekkor éppen aktuális "Truckzillá"-ba igyekezett belecsempészni a hangjegyeket, ám a végeredmény nem igazán nyerte el a tetszésüket, így végül az eredeti verziónál maradtak, s addig nem is találtak neki méltó helyet, amíg a film elejét - ettől teljesen független okból - át nem variálták úgy, hogy az a zenei módosítás szükségességét is magával vonta. A nyitányként szolgáló "Yuri Says"-hez hasonlóan fenyegető, thrilleres hangulatú tételek (amilyen például a "Regroup", a "Scumbags", az "Into the Vault" vagy a "Rubbed Out At the Spa" is) az előző részhez képest nagyobb teret kaptak, ezáltal pedig az összkép egy eddiginél fenyegetőbb és eltökéltebb ellenféllel való szembeszállásról árulkodik.

Bár az imént kiemelt trackek minőségére nem lehet panasz, a korong legimpozánsabb szegmensét az akciójelenetek zenei kíséretei alkotják, melyek gyakorlatilag kifogástalanra sikerültek. A komponista egy interjú alkalmával robogó tehervonathoz hasonlította a film tempóját, amely jelzőt akár az általa jegyzett dinamikusabb tételekre is rásüthetnénk. Beltrami egy biztos kezű, kiforrott akciózeneszerző benyomását kelti az olyan darabok révén, mint a rendkívül ütős triót alkotó "Truckzilla (Act 1)" - "Yippie Kay Yay, Mother Russia!" - "Truckzilla (Act 2)", a "Leaving the Safe House", a "What's So Funny?" valamint a "McClanes Get the Bird". Ide sorolható továbbá a "Chopper Takedown" is, mely azonban nem emiatt érdemel elsősorban említést, hanem azért, mert kicsit átdolgozva ugyan, de újból felcsendül Kamen azon jellegzetes témája, amely a "Drágán add az életed!"-ben Hans Gruber lezuhanásakor bukkant fel először.

A score tempójából és feszültségéből az olyan darabok révén ugorhatunk ki néhány perc erejéig, mint a filmhez végül fel nem használt, vérbeli orosz hangulatot kölcsönző "Triple Vodka Rhapsody", az érzelmesebb húrokat megmozgató "Father & Son"-"It's Hard To Kill A McClane" páros, valamint az albumzáró "McClane’s Brain". Utóbbi egyébként egy olyan improvizáció eredményeként született meg, amikor is Beltrami különféle zenészek közreműködésével próbált a score alapjaitól merőben eltérő stílusú darabokat létrehozni. Ezen tétellel csupán a zenei felvételek legvégén hozakodott elő a direktornál, aki először meglepődött rajta, végül azonban annyira megtetszett neki, hogy helyet biztosított számára a stáblista alatt hallható egyvelegben.

Marco Beltrami remekül bemelegített a "Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed"-del, e folytatásnál pedig olyannyira kiválóan vette fel a fonalat, hogy végül egy, az előzőhöz képest jóval kiforrottabb, markánsabb muzsika került McClane kalandja alá. Pozitívumnak számít továbbá, hogy a score nem követi a manapság sablonossá vált akciózene-vonalat, valamint hogy ezúttal nem hatvanpercnyi zenekari hentelést kapunk, hanem a drámaibb és a thrilleresebb hangulatú tételeknek hála, időnként alkalmunk nyílik kicsit kizökkenni a folyamatos pörgésből. Az ilyen típusú muzsikák terén az év első emlékezetes darabját Beltraminak köszönhetjük, és ha a hátralévő hónapokban is ilyen minőségű score-ok fognak majd érkezni az olyan, általam igencsak várt alkotásokkal, amilyen például a "Vasember 3.", a "The Tomb", a "G.I. Joe: Retaliation" vagy a "Stand Up Guys", akkor ezen a téren biztos nem lesz okom panaszkodni a 2013-as felhozatallal kapcsolatban.