A gyász anatómiája

Egyszer egy ember azt mesélte:
"Valaki meghalt.
A hagyományokhoz híven eltemették, és persze mindannyian rosszul aludtak utána. Mint a vízbe ejtett kő, úgy terjedt szét a hír, koncentrikusan a családtól a rég nem látott osztálytársig. Két nap telhetett el, amikor a kegyelettől izzó rokonok és közeli barátok benyitottak a szobájába. Egy lépés múlva megálltak az odaképzelt vitrinüveg előtt, és körülnéztek. (Robinson szokott így körülnézni, amikor magához tér a strandon.)
Sok itt a jelentés nélküli objekt, hiszen az élményt kerekké tevő tényező örökre hiányzik, nem fogja/nyomja/emeli fel/hallgatja meg már őket az eddigi fogó/nyomó/felemelő/meghallgató.
A tárgyak a vitrinen túlról tanulmányozzák az embereket, ellenségesen és elkülönülve. Az arcvonalak mögött rekedt titkosügynökök ők, akik láthatatlanul harapnak bele a feléjük közelítő, fel nem ismert kézbe."

Talán a fentiekből is kitűnik, hogy a gyász - egyneműsége ellenére - mennyire összetett élmény. Bensőséges jellegére utal a fájdalom, az üresség és a magány, melyet vérmérséklettől, személyes indíttatásoktól függően dolgozunk fel, illetve mutatunk ki. Brad Silberling (Angyalok városa, Casper) harmadik filmjében viszont a szereplők meglehetősen modern módon, de legalábbis szokatlanul reagálnak a szeretett ember elvesztésére.

Egy apa (Dustin Hoffman), egy anya (Susan Sarandon) és egy vőlegény (Jake Gyllenhaal) szörnyű sorscsapással szembesül, amikor lányuk, illetve menyasszonyuk gyilkosság áldozata lesz. Furcsa fintor, hogy Diana éppen azért találkozott volna apjával a bisztróban, hogy bejelentse: kihűlt a kapcsolat, mégsem kelnek egybe Joe-val. Aztán egy feleségére féltékeny férj mintegy mellékesen agyonlövi őt a bárpultnál, így pont helyett három ponttal zárja le az epizódot.

Három nappal később - innen indul a cselekmény - más szülő és vőlegény még minimum összezuhanva, sírógörcsök közepette, étlen-szomjan vegetálna, hőseink viszont kőkeményen tartják magukat: méltóságteljesen tréfálkoznak, jókat beszélgetnek, mintha csak Fickó kutyát kellett volna elhantolni. Európai nézőnek felettébb érthetetlen a csupán időnként előtörő, gondosan palástolt bánat, amely elsősorban az amerikai mentalitásból fakad: keep smiling, ne lógj ki, és kérj elnézést, ha ember módjára sírva fakadnál.

Paradox módon a film mégis nagyon jó, hála a kiváló színészeknek és a 70-es éveknek (vietnami háború, Rolling Stones, Jefferson Airplane). Szerepeik ellenére Hoffman, Sarandon, Gyllenhaal valamint a csodás Ellen Pompeo hiteles és megkapó, végső soron profi alakítást nyújt, egyfajra Good Will Hunting-os hangulatot teremtve.

Nem rajtuk múlik, hogy a nyilván sok díjra áhítozó műből valahogy kimaradt a gyomorszájon vágó felismerés: valaki meghalt,
valaki meghalt.