Fontos témát hordozó, stílusos, ám az eredetiség hiányát megsínylő pszichológiai dráma.

Tovább szedi áldozatait Hollywoodban a krónikus ötlethiány. Múlt héten arról értekeztünk, hogyan melegítette újra korábbi brit minisorozatát a nagyvásznon Martin Campbell, ezúttal pedig az ír Jim Sheridant (A bal lábam, Apám nevében, Amerikában) döntötte le a lábáról a burjánzó remake-láz. A rendező a változatosság kedvéért dán kútfőből vámpírkodott: Susanne Bier 2004-es, Testvéred feleségét című háborús darabját hangszerelte Amerika-konvertibilis független drámává, de a minimalista stílust hangzatos sztárszereposztással kompenzálta.

Jogosan vethetnénk közbe, mi szükség van egy, a Dogma-mozgalom és a hagyományos filmes munkastílus határzónájában fogant, archetipikus témáját sebészi pontossággal körülzongorázó európai krízisfilm tengerentúli átiratára? Mert ugyan nincs semmi bajunk a kardinális emberi sorskérdéseket kivételesen átlátó rendezővel, legújabb munkája is hűen örökíti tovább mélyen empatikus munkamódszerét, de ezúttal kissé elszámította magát. Szolgaian lemásolta ugyan az eredeti darab háborús kínoktól szorongatott családi állapotrajzát, s bár szituációs készsége ezúttal is működik, sóhajnyi eredetiséget sem képes hozzácsapni a nyersanyaghoz.

Ez persze egyáltalán nem az ő hibája, inkább a szerencsétlen témaválasztás számlájára írható. A történet ugyanis olyan ortodox ősmotívumok körül puhatolózik, amelyeket nagyon nehéz egyedi perspektívából megragadni. A háborús hős, Sam Cahill (Tobey Maguire) helikopterét egy afganisztáni bevetés közepette súlyos találat éri, és a férfi elvetemült terroristák fogságába esik. Felesége, Grace (Natalie Portman) és két kislányuk megrendülten fogadják a példás családapa halálhírét, még Sam börtönből frissen szabadult öccsét, Tommy-t (Jake Gyllenhaal) is összeroppantja a tragédia. Miközben Sam hatalmas árat fizet a túlélésért, Tommy lassan átveszi bátyja posztját a családban, sőt, még annak felesége iránt is tiltott vonzalom ébred benne. Amikor az elcsigázott Sam váratlanul hazatér, a családban már senki és semmi nem ugyanaz, mint korábban.

Sheridan megpróbálja visszafogottan, stílusosan kezelni a történetmederben felcsillanó archetípusokat, de a Bier-filmben egyszer már letapogatott sablonokat nem képes üdítően újragondolni. Gondoljunk csak bele, hányszor nyeltük már le, hogy a halottnak hitt férj hirtelen visszaröppen a családi fészekbe, és felborítja szerettei kicserélődött rutinját. A toposz az amerikai történetmesélési hagyomány egyik nagy őskövülete, s rendre felbukkan a legnagyobb mozimítoszokban - a Casablancában a hősként tisztelt forradalmár rondít bele a szerelmesek andalgásába, a kultikus tévésorozatban, a Dallasban pedig az idős családanya kapja vissza elsiratott kedvesét, és így tovább. Hasonló mítoszok vastag erezete szövi át a cselekményt - a fivérek kötelező morális szembeállítása, a tiltott szerelem -, amit Sheridan lassan hömpölygő meséjével, nagyszerű karaktervezetésével, intim környezetteremtésével, kamaradráma-szerű exponálásával ellensúlyoz ugyan, de alapvetően nem mentesül a kiszámíthatóság terhe alól. Már Biernél sem a történet csavaros feszültsége, hanem az átható jellemek, a realista megmunkáltság és a traumafilm morális-pszichológiai mellékzöngéi jelentették a valódi élvezetet.

Paradox - mégis igen jellemző - módon Sheridan tehát azért nem tudja "tökön ragadni" a nézőjét, mert az elsőre is túl tradicionális és esetleges motívumkészlet - a hazatérő háborús hős kényszeredetten domesztikálja paranoid emberundorát - nem polírozható újra szalonképesen, csak úgy, ha az ír rendező profi technikai apparátusa áll mögötte, és persze az alapvetően ügyes színészek.

És mivel színészfilmről van szó, lássuk az aktorokat. A sajtósok világgá kürtölték, milyen sokat fogyott Tobey Maguire a szerep kedvéért ? valóban jó őt piros-kék latexruha után katonagúnyában látni, és megvannak a kiemelkedő pillanatai, bár az ő alakítása a legellentmondásosabb. Vagy a szerepét írták meg ilyen szörnyen, vagy ő maga értelmezte rosszul a figurát, de Sam Cahill szinte ugyanolyan hűvös és monoton az eltávozás előtt, mint visszatértekor. Ennek ellenére, amikor kell, Maguire igen hiteles a megdermedt, magába roskadó, paranoid veterán bőrében, aki észre sem veszi, hogy a családi harmónia milyen ingatag cölöpökön billeg. A túlfűtött, üvöltözős konyhajelenetben mégis elereszti magát, és akkorát ripacskodik, hogy szinte elfelejtjük mértéktartó poentírozását. A forgatókönyv nem sok lapot osztott Natalie Portmannek, jószerivel csak sírnia és meredten bámulnia kell, így a legéletszerűbb és legkimunkáltabb alakítást Jake Gyllenhaal nyújtja. Tökéletesen alámerül a rovott múltú, látszólag erőszakos és bumfordi kisebbik fiú szerepében, akiről fokozatosan kiderül, hogy igazából melegszívű és esendő figura ? Gyllenhaal sokkal finomabban szűri át karakterét a jellemfejlődési rostán, mint Maguire a sajátját (pedig az aztán színészbiztos szerep).

Nem véletlen, hogy a nagy reményekkel induló Testvérek végül csak a díjszezon kacsaúsztatójában mártózhatott meg. Mindemellett a film szerethető, veretes és profin összehangolt ujjgyakorlat, mindenféle felesleges cizelláltság nélkül. Az sem biztos, hogy az olyan, a narratívát csökkentett üzemmódban működtető, lélekrajz-orientált filmeknek kell elárasztaniuk a háborús filmek piacát, mint A bombák földjén. Talán csak annyi a trükk, hogy Hollywoodnak meg kellene már mosnia enyves kezét, és lopkodás helyett tollforgatásra használni.